Halálos utazás - részlet

Részlet a 2. fejezetből:

Az öltöző ismerős, verejték- és szappanszagtól, valamint olcsó aftershave-től terhes levegőjében Eve bekötötte a fekete kincstári cipőfűzőjét. Mindig is gyűlölte az egyenruhát, de a szabály az szabály. Egy pillanatra begörbítette a lábujját, majd felállt a padról, az egyensapka után nyúlt, és a tükör felé fordulva előírásszerűen a fejére illesztette.
Látta a tizenkét évvel fiatalabb önmagát, ahogy spenótzöld füllel, büszkén kitűzött, csillogó jelvénnyel, de ugyanebben az ezerszer elátkozott, merev, fekete cipőben áll a tükör előtt.
   Már akkor sem volt benne kétely. Nyomozó akart lenni, és az is lett belőle. Akkor még elképzelni sem tudta, csak sejtette, mi mindent fog látni, tapasztalni és tanulni az évek során. Mit fog átélni, és mivel kell majd együtt élnie.
   Abban a pillanatban, amikor alig hat héttel azután, hogy kikerült az akadémiáról, azon a tikkasztó, szeptember végi napon belépett a Murray Street 258. szám 303-as lakásába.
   Eszébe jutott a félelem rezes íze, melyet a torkában érzett, és most is maga előtt látta a rettenet vörös ködét.
   Mit tenne most másképp? Most, hogy tapasztalt nyomozó vált belőle? Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Sőt arra sem, hogy miért tette fel magának.
   Végezte a munkáját. Éppen úgy, ahogy bármelyik másik nyomozó végezte volna.
   Hallotta, hogy nyílik az öltöző ajtaja, ellépett a tükör elől, becsukta a szekrényét, és amikor megfordult, megpillantotta a férjét.
   Hiába is kérte, hogy ne forgassa fel miatta a napirendjét, Roarke, mint oly sokszor, most is a saját feje után ment. Eve-et megnyugtatta a látványa. Félrelökte a kérdést, melyre nem talált választ, és háttérbe szorította a múltat, miközben azt kívánta, bárcsak örökre elfelejthetné.
   Roarke rámosolygott – gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű az öltönyében és csaknem vállig érő, csillogó hajával.
   Eve jól ismerte csodaszép arca minden egyes dombját és völgyét, és a magas, nyúlánk test izmait. Ennek ellenére éppen úgy kifutott az erő a lábából, mint amikor először találkoztak.
   – Tetszenek az egyenruhás nők – szólalt meg enyhe ír tájszólással Roarke.
   – A cipő maga a rémálom. Mondtam, hogy ne gyere el. Ez csak formaság.
   – Annál azért sokkal több, hadnagy, és a világért sem hagynám ki. Ilyenkor eszembe jut, hogy hosszú évekig csak menekültem a rendőrök elől, és nem is feltételeztem, milyen vonzó lehet egy egyenruhás nő, de az is lehet, hogy ez csak a feleségemre vonatkozik. A nyomozómra – lépett előre, és hüvelykujjával megcirógatta Eve állán a gödröcskét, majd finoman megcsókolta, és a szemébe nézett – Mi a baj?
   – Hagyjuk. A munka. Előkerült valami.
   Roarke viszont azt is észrevette a feleségén, ami másnak elkerülte a figyelmét.
   – Új ügyet kaptál?
   – Nem egészen. Még nem jutott rá időm, hogy magamnak követeljem. Örülök, hogy mégis eljöttél. Nem tart majd sokáig. Legfeljebb nem vásárolsz meg néhány harmadik világbeli országot, miközben a polgármester unalmas beszédét hallgatod.
   – Így is megéri – tartotta még egy pillanatig a felesége arcán a kezét Roarke. – Ezek szerint később mesélsz róla.
   – Igen. – Valóban elmesélem, gondolta Eve. Képes vagyok rá.
   A férjével is egy szertartáson találkozott először, csakhogy ott egy meggyilkolt nőt búcsúztattak, akinek az ügyében ő vezette a nyomozást, és homályos múltja, valamint gyanús jelene miatt Roarke, akit az arca bukott angyalhoz tett hasonlóvá, és több pénz és hatalom fölött rendelkezett, mint maga az ördög, előkelő helyet
foglalt el a gyanúsítottak névsorában. 
   Most viszont az övé. Csak az övé.
   Megfogta a férje kezét, és tenyerében érezte a jegygyűrű ismerős formáját.
   – Hosszú történet
   – Nem baj, van elég időnk. ...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos hitszegés - részlet

Részlet a 3. fejezetből:

– Pompás vacsorát hagytál ki – árulta el, miközben levette a zakóját. – Ráadásul elszalasztottad az alkalmat, hogy megismerkedj két remek emberrel.
– Dolgom volt.
– Ühüm – lazította meg Roarke a nyakkendőjét, majd azt is levetette. – Ezt már említetted, amikor fél percre beköszöntél.
– Nézd, nehéz napom volt, és nem úgy jöttem haza, hogy egy vacsora kellős közepébe fogok csöppenni. Nekem senki sem szólt.
   – Mi sem terveztük, csak úgy jött. Ne haragudj – folytatta bosszantó udvariassággal Roarke. – Mégis mit kellett volna tennem? Hívjalak fel, mielőtt leülök Summerset barátaival vacsorázni?
   – Azt nem mondtam – harapott duzzogva a pizzájába Eve. – Csak azt, hogy nem tudtam róla.
   – Mondjuk, ha felhívsz, hogy később érsz haza, én is el tudom mondani, vendégeink érkeztek.
   – Sok volt a dolgom. Nyomoztunk.
   – Ez aztán a világrengető hír!
   – Mégis mi bajod van? – csattant fel ingerülten Eve. – Én csöppentem bele egy buliba, amikor hazajöttem.
   Roarke leült, és levette a cipőjét.
   – Biztos sokkoló látvány volt a rezesbandás tivornya, de ez történik, ha a szülők magukra hagyják a gyerekeket.
   – Remek, szóval még dühös is vagy rám! Rendben, dühöngj csak – lökte félre Eve a pizzáját. – Nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy idegenekkel bájcsevegjek.
   – Ezt világosan a tudomásunkra hoztad.
   – Nem ismerem őket – pattant fel Eve, és a plafon felé emelte a kezét. – A nap nagy részét három seggfejjel töltöttem, akik megöltek egy öregembert egy marék csokoládéért. Ilyenkor semmi kedvem Summersetet és a régi barátait hallgatni, ahogy vacsora közben a régi szép időket, az áruházi lopásokat és a zsebmetszéseket emlegetik. Bűnözők között telik az életem, és nem akarom még az estét is velük tölteni, miközben megkérem, hogy ugyan, adják már ide a sót!
   Roarke egy pillanatig hallgatott.
   – Várom a folytatást, hogy emlékeztess, egy bűnözőhöz mentél feleségül, de megegyeztünk, hogy erről nem beszélünk.
   Eve szóra nyitotta a száját, ám Roarke szavaiból olyan hatalmas neheztelés áradt, hogy valósággal falat emelt közéjük.
   – Judith idegsebész… Valójában a legjobb londoni kórház vezető idegsebésze. Oliver történész és író. Ha áldoztál volna rájuk öt percet a becses idődből, akkor tudnád, a városi forradalom vége felé ismerkedtek meg, és dolgoztak együtt Summersettel, amikor még csak tinédzserek voltak.
   Eve zsebre vágta a kezét.
   – Ha ezzel azt akarod elérni, hogy nyomorultul érezzem magam, akkor előre szólok, nem fog sikerülni – pedig sikerült, gondolta Eve, de ez az érzés csak tovább tüzelte a dühét. – Nem tudtam, mi folyik itthon, mert nekem mindenki elfelejtett szólni. Igazán felhívhattál volna! Akkor nem sétálok be gyanútlanul, fáradtan és koszosan a munkából ennek az elegáns vacsorának a kellős közepébe.
   – Mivel nem vetted a fáradságot, és nem szóltál haza, feltételeztem, hogy sok a dolgod. Tudod, nem vagyok házsártos fajta, és nem kezdelek hívogatni, mikor érsz már haza.
   – Én viszont igenis, fel akartalak hívni. Kétszer próbálkoztam, de mindig közbejött valami, és mire elintéztem, kiment a fejemből. Egyszerűen elfeledkeztem róla, oké? Kövezz meg érte, ha akarsz. Te vettél feleségül egy nyomozót, neked kell megbirkóznod az ilyen helyzetekkel.
   Roarke felállt, és elindult a felesége felé, miközben Eve tovább szónokolt.
   – Mellesleg rács mögé juttatni a bűnözőket egy kicsit fontosabb, mint együtt vacsorázni két emberrel, akiket ráadásul nem is ismerek.
   Roarke megbökte a felesége vállát. Eve szája tátva maradt.
   Lábával dobogni kezdett a padlón.
   – Mi a fenét művelsz? – döbbent meg Roarke.
   – Próbálom eltaposni a tarantulát. Gondolom, csak egy kövér pók miatt pöckölgeted a vállam.
   – Csak egy morzsát löktem le róla, habár az igazat megvallva az is elég nagynak látszott.
   Mielőtt Roarke újabb durvaságra ragadtatta volna magát, Eve gyorsan odébb lépett, és szemezni kezdett az AutoSéffel.
   – Hogy kell beprogramozni egy gőzölgő csésze baszdmeget?
   – Gyerekek! – szólalt meg Summerset az ajtóból.
   Eve és Roarke dühösen fordultak felé.
   – Mi az?
   – Sajnálom, hogy megzavarom a játszadozást. Ha legközelebb úgy akartok viselkedni, mint két idióta, akkor csukjátok magatokra az ajtót. Még a földszintre is lehallatszik, milyen kedvesen évődtök egymással, így Peabody nyomozó és McNab is hallották. Peabody nagyon ideges, és csak annyit mondott, sürgősen beszélni szeretne magával, hadnagy.
   – A francba! – ugrott a szekrényhez a cipőjéért Eve, miközben gondolatban gyorsan végigfutott a nemrég lezárt nyomozás főbb állomásain. Csak nem hibáztak valahol?
   – A szalonba kísértem őket. Mellesleg Judith és Oliver megkértek, köszönjek el a nevükben, és remélik, legközelebb lesz elég ideje, hogy megismerkedjenek magával.
   Eve észrevette Summerset jeges tekintetét, és tudta, most rettentő nyomorultul kellene érezni magát, de úgy döntött, ezzel még ráér.
   – Neked nem kell lejönnöd – vetette oda kimérten Roarke-nak. – Egyedül is elintézem.
   – Még egy szó, és nem csak pöckölgetni foglak – lépett ki a feleségét megelőzve az ajtón Roarke.
   Dühös hallgatásba burkolózva vonultak le a földszinti szalonba...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos élvezet - részlet

Részlet a 1. fejezetből:

A család körülzsongta őket, és mindenfélét kérdeztek. Eve csak úgy tudta megjegyezni a rengeteg nevet, hogy képzeletben kitűzte a fényképüket egy táblára, mint ahogy a gyanúsítottakkal szokta. Ez alól még a tipegő kisgyerekek sem jelentettek kivételt.
Különösen az, aki odatotyogott hozzá, és mindenáron fel akart kapaszkodni az ölébe.
– A mi kis Devinünk igazi hősszerelmes – nevetett Maggie, az anyja, miközben felemelte, és eredménytelenül igyekezett az ölében tartani a picit – Apa azt mondta, hogy innen Olaszországba mentek tovább. A nászutunkon mi is kirúgtunk Connorral a hámból, és elutaztunk Velencébe. Csodálatos volt.
   Az ölében tartott kisfiú gügyögött valamit és ugrálni kezdett.
   – Rendben, fiatalúr, ha már úgyis ünnepelünk, adok még egy süteményt. Ti is kértek?
   – Nem, köszönöm. Már jóllaktam.
   Egy pillanattal később Eve-nek bizseregni kezdett a háta. Megfordult, és látta, hogy egy fiú bámulja. Azonnal felismerte – a Brody család zöld szemét és jellegzetes szeplőit semmivel sem lehetett összetéveszteni. Már találkoztak, amikor a családja meglátogatta őket New Yorkban.
   – Mi újság? – kérdezte.
   – Nálad van a bénítód?
   Eve nem viselte a fegyverövét, de a bokája fölé csatolva most is magánál tartotta a tartalék pisztolyát. A régi szokásokkal nehéz szakítani. Viszont nem biztos, hogy Sinead örülne neki, ha a családi piknik alkalmával megmutatná a gyereknek.
   – Miért? Le kell lőni valakit?
   A kisfiú elvigyorodott.
   – A húgomat, ha nem bánod.
   – Mit követett el?
   – Nagyon undi volt velem. Ennyi is elég.
   Eve ismerte a szót. Roarke is gyakran használta.
   – De nem New Yorkban, kislegény. Az a város tele van undi emberekkel.
   – Azt hiszem, én is rendőr leszek, és lelövöm a rosszakat. Te hány embert lőttél már le?
   Vérszomjas minigazfickó, gondolta Eve, és máris megkedvelte.
   – Csak annyit, amennyit kellett. Sokkal nagyobb öröm dutyiba dugni őket.
   – Miért?
   – Mert az tovább tart.
   Ez elgondolkoztatta a fiúcskát.
   – Én előbb lelövöm őket, és csak utána dugom be a dutyiba. – Amikor Eve hangosan felnevetett, ő is vigyorogni kezdett. – Sajnos errefelé nincsenek rossz emberek. Talán megint el kellene mennem New Yorkba, hogy mutass nekem egypárat.
   – Talán.
   – Az szuper lesz! – szaladt el a gyerek...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos képzelet - részlet

Részlet a 2. fejezetből:

Eve még nem látta McNabot, de már hallotta a hangját. Úgy visongott, mintha nem is felnőtt férfi lenne, hanem valami csitri.
– Édes Jézus! Ez a lakás hiperklasszis!
– Higgadj le, kölyök. Egy gyilkosság helyszínén járunk.
Eve tudta, hogy Feeney ezt rendreutasításnak szánta, de az ő hangján is hallatszott az izgalom. Ráadásul hajdani társa, akiből idővel az ENyÜ kapitánya lett, nem egyszerűen felnőtt, hanem már nagyapa.
A számítógépőrültek viszont a lelkük mélyén mindig is gyerekek maradnak.
   – Valakinek mondania kellene valamit. Például egy imát.
   Ráadásul Callendart is magukkal hozták. Az áhítatos suttogás hallatán Eve csak a fejét csóválta. Tőle azért többet várt, de talán csak a női mivolta miatt.
   Elindult a lépcső felé, és amikor odaért, lenézett a trióra. Látta Feeney őszes haját – vörös és fehér tincseit –, McNab szembántóan narancssárga, zsebekkel televarrt nadrágját és Callendar rikító ingét.
   – Ha befejeztétek a szájtáti bámészkodást, talán felvonszolhatnátok magatokat ide. Akad itt egy aprócska, de annál bosszantóbb gyilkosság, aminek a végére kellene járnunk.
   Feeney felfelé fordította a fejét. Eve azonnal tudta, hogy igaza volt. Egykori társa szemén látszott, hogy mennyire izgatott. McNab egyfolytában csak vigyorgott, és járás közben úgy ugrált, hogy lengeni kezdett hosszú, szőke, lófarokba kötött haja. Callendarban legalább volt annyi tisztesség, hogy behúzta a nyakát, és úgy tett, mint aki szégyelli magát.
   – Ez a lakás a hozzánk hasonló őrültek katedrálisa! – kiabált fel Eve-nek McNab.
   – Biztosra veszem, hogy a halott fickó is méltányolná az elismerést. Akit mellesleg a második emeleti holoszobában találtok – indult előre Eve, és mutatta az utat, majd megtorpant. Morris, a vezető törvényszéki szakértő nem az egyik emberét küldte ki a holttestért, hanem személyesen jött el érte.
   Mint mindig, most is remekül nézett ki. Fekete öltönyt viselt, mégsem lehetett azt mondani rá, hogy gyászol. Ruhája komorságát enyhítette az ezüstszalag, mellyel hosszú haját fogta össze, és a mintás nyakkendő. Mégis, az utóbbi időben mintha túlságosan sokszor öltözne feketébe. Eve megértette, hogy így gyászolja elvesztett szerelmét.
   Egy tavaszi reggelen az ő életét is kettétörte, és tudta, hogy már sohasem lesz  ugyanaz az ember, mint korábban.
   Morris megérezte a jelenlétét. Miközben tovább vizsgálta a testet, beszélni kezdett.
   – Nem mindennap lát ilyet az ember. Még mi sem.
   – Én is pontosan ezt mondtam.
   Morris ekkor felnézett, és egy röpke pillanatra mosoly villant fel egzotikus arcán... 
   (...) 
   – Hű!
   Eve megfordult, és megpillantotta az imént emlegetett szakértőket.
   – Dupla hű – kontrázott rá McNab. – Micsoda kár érte. Ez Bart Minnock, a kölyökzseni. 
   – Mindig is sejtettem, hogy egyszer elveszíti a fejét – borzongott meg Callendar. – Bocs.
   – Ezt nem lehetett kihagyni. Morris majd foglalkozik a darabjaival – intett a fej és a test felé a hüvelykujjával Eve, majd az irányítópultra mutatott. – Az a tiétek. Az áldozat éppen játszott, vagy egy új programot tesztelt. Bármit is tett be, az még mindig ott van. Jelszóval védve. Úgy kell kiszednetek, hogy közben ne tegyétek tönkre sem a diszket, sem a lejátszót. A holoszoba és a lakás ajtajának a biztonsági rendszerét is alaposan vizsgáljátok át. A napló szerint senki sem jött be vagy ment ki, amióta az áldozat bezárkózott, de mivel biztos nem a körmével kaparta le a fejét, a napló biztosan hibás. Peabodyval elkezdjük a terepmunkát. Mivel a jelenlévőknek okos fej ül a nyakán… Hallottátok? Ezt nem lehetett kihagyni. Szóval mire visszaérünk a kapitányságra, szeretném, ha fel tudnátok mutatni valamit – intett kifelé menet Peabodynak...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos rokonság - részlet

Részlet a 3. fejezetből:

Jamie nyitott ajtót.
Mikor nőt meg ennyire? Eve-nek alaposan fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézzen. A haját is megnövesztette, kusza fürtjei szőke keretbe foglalták az arcát. Kopott farmerén szinte több lyuk volt, mint anyag, kifakult, bő pólóján egy népszerű trash metal együttes énekese mosolygott gúnyosan.
Arcvonásai letisztultak, mióta utoljára látta, és egész csinos fiatalember lett belőle. Döbbenetes. Már nem egy srácra bámult, hanem egy igazi férfira.
   Álmos szemében egy pillanatra felragyogott a viszontlátás öröme, majd azonnal el is tűnt.
   - A francba.
   - Én is örülök, hogy látlak.
   - Ki halt meg? Biztos nem azért ugrottál be hozzám, mert csak erre jártál. Ki halt... az anyám? - öntötte el Jamie-t a rémület, és fájdalmas erővel karon ragadta Eve-et.
   - Nem. Ő nincs itt?
   - Pénteken elutazott nagyival és valami barátnőjével egy csajos hétvégére. Minden rendben van velük?
   - Amennyire tudom, igen. Menjünk be, Jamie.
   - Ki halt meg? Azonnal áruld el!
   Nincs értelme tovább halogatni, gondolta Eve.
   - Deena MacMasters.
   - Micsoda? Nem, az nem lehet. Deena? Istenem. Az Isten verje meg!
   Jamie sarkon fordult, elviharzott a nappali felé, melyet kissé átrendezett azóta, hogy csaknem két éve Eve ugyancsak halálhírt közölt odabent, majd járkálni kezdett fel és alá. Úgy kerülgette a bútorokat, akár egy csapdába esett vadmacska.
   - Adj egy percet, oké? Adj egy percet.
   A házigazda helyett Eve kínálta hellyel Peabodyt, de ő maga állva maradt.
   Majd Jamie megfordult, fiatal kora ellenére hirtelen nagyon öregnek tűnt.
   - Mikor?
   - Hajnalban.
   - Hogyan?
   - Erről még beszélünk. Mikor találkoztatok utoljára?
   - Izé... - dörgölte meg Jamie a homlokát a szemöldöke között, és ettől látszólag megnyugodott egy cseppet. - Néhány hete. Várj csak! - ült le az egyik fotel karfájára, majd néhány pillanatig a levegőbe bámult.
   Eve figyelte, ahogy lassan összeszedi magát, és arra gondolt, hogy a fiú jó szakmát választott. Elég ereje van ahhoz, hogy nyomozó legyen belőle.
   (...)
   - Segíteni akarok. Dallas, hagynod kell, hogy segítsek.
   - Nem kell hagynom semmit - felelte Eve hűvösen. - Az elektronikát érintő feladatokban szabad kezet adtam Feeney századosnak.
   Jamie felállt, minden izma megfeszült.
   - Nem állíthatsz meg.
   - Ez kérdés volt, vagy állítás?
   Jamie emlékeztette magát, hogy kicsoda és kivel beszél.
   - Csupán egy tiszteletteljes kérés.
   - Mint ahogy azt már mondtam, az elektronika vizsgálat Feeney százados hatáskörébe tartozik. Sokkal nehezebb a munka, amikor az ember ismerte és kedvelte az áldozatot. Ezt már volt alkalmad megtanulni.
   Jamie nagyot nyelt, majd bólintott.
   - (...) Kibírom. Még három év, és befejezem az egyetemet. Utána amúgy is belépek a rendőrséghez. Úgy szólt az egyezség, hogy első a tanulás, de utána meg akarom szerezni a jelvényt. Kibírom.
   - Miféle egyezségről beszélsz?
   - Arról, amit Roarke-kal kötöttem...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos ígéret - részlet

Részlet a Prológusból:

Valójában már akkor meghalt, amikor felvette a 'linket. Nem kérdezte sem a hívó nevét, sem azt, miért ilyen sürgős. Még örült is, amikor izgatottan átszervezte az estéjét. Kecses mozdulatokkal, gyorsan öltözött, és összeszedte, amiről úgy vélte, szüksége lehet rá.
Átsietett szépen berendezett lakásán, félhomályra kapcsolta a világítást, és alvó üzemmódra a kiscica-droidot, amit a szerelmétől kapott, hogy ne legyen teljesen egyedül.
   Sachmo-nak nevezte el. 
   A műmacska nyávogott, zöld szemével pislogott néhányat, majd összegömbölyödött. A lány gyöngéden megsimogatta selymes, fehér bundáját.
   - Hamarosan visszajövök - suttogta, ám fogalma sem volt arról, hogy az ígéretét sohasem fogja beváltani.
   Amikor kinyitotta az ajtót, kék szemével még egyszer végigpillantott a lakáson. Rámosolygott az utcára nyíló ablak elé állított, vörös rózsákból kötött csokorra, és Li-re gondolt. 
   Életében utoljára húzta le a zárban a kártyát.
   Szokás szerint a lépcsőt választotta a felvonó helyett. Karcsú volt és sportos. Szőke haja hátul a válla alá ért, elöl kétfelé húzott függönyként keretezte csinos arcát. Harminchárom éves volt, és boldogan kóstolgatta a szerelmet a férfivel, akitől a kiscicát és a rózsacsokrot kapta. 
   New York járt az eszében, és az ember, akivel új fejezetet nyithat az életében, megannyi közösen felfedezhető oldallal. 
   Majd elhessegette magától a kellemes terveket, és igyekezett arra összpontosítani, ami várta. Tíz perc sem telt el a hívás óta, már elérte a második lépcsőfordulót, és kocogott tovább, az első felé. 
   Egy másodpercre látta a mozdulatot, ahogy gyilkosa kilépett a rejtekéből. A következő pillanatban döbbenten ismerte fel az arcát. Arra viszont nem maradt ideje, hogy szóra nyissa a száját. A bénítópisztoly egyetlen lövése leterítette.
   Arra eszmélt, hogy ég a bőre és valósággal forr a vére, a fény felé rohant a sötétből. A sugár elzsibbasztotta a testét, egyetlen izmát sem tudta mozdítani, gondolatai viszont lázasan kergették egymást a fejében. Kétségbeesetten küzdött, hogy kitörjön a börtönéből. A gyilkosa szemébe nézett. A barátja szemébe.
   - Miért? - sikerült kinyögnie végül. Úgy érezte, fel kell tennie ezt a kérdést, mert biztosan van rá válasz. Mindig kell lennie értelmes válasznak.
   Gyilkosa helyett a halál felelt. A pincében érte a vég, öt emelettel a vörösen nyíló rózsacsokor és az álmában doromboló kiscica alatt...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos üdvösség - részlet

Részlet a 6. fejezetből:

Eve felhívta Feeney-t. Régi társa, aki most az Elektronikus Nyomozati Ügyosztályt vezette, épp az íróasztalánál ült, és cukrozott mandulát rágcsált.
- Jutottatok valamire az ügyemben az áldozat személyazonosságának a megállapításával?
- Két fiam is dolgozik rajta. McNab és Callendar.
A tény, hogy Callendarnak hatalmasra nőtt a melle, ellenben szervezetéből hiányzott az Y-kromoszóma, nem akadályozta meg Feeney-t abban, hogy a fiának nevezze.
- És?
- Igyekeznek. Sürgősségi besorolással kapták a feladatot - vonta össze a szemöldökét, és megnyugtatóan ráncos arca még inkább összegyűrődött. - Mit rejtegetsz?
- Én? Hol?
- Fánkot?
- Mi ez, valami új, ENyÜ-s kütyü? Összekötöttétek a ’linket egy elektronikus orral?
- Kikandikál a sarka, és hidd el, felismerem a fánkosdobozt, ha látok egyet - fészkelődött Feeney, hogy jobban szemügyre vehesse. - Sütemény?
- Elsőre már eltaláltad.
- Szóval inkább felhívtál ahelyett, hogy ide gyere, és megoszd velem?
- Sok a dolgom. Várom, hogy a labor rekonstruálja az áldozat tetoválását, itt vannak a keresztlevelek, folyik a keresés a DNS- és az ujjlenyomat-adatbázisban, és… Semmi kedvem neked is adni a fánkomból. Engem vesztegettek meg vele.
- Ha ez lenne a helyzet, nem tolnád egyenesen az arcomba.
- Izé… - a fene egye meg, gondolta Eve, miközben a könyökével meglökte a dobozt, és az kicsúszott a kamera látóteréből. - Figyelj, nem vagy véletlenül katolikus, vagy valami hasonló?
- Többnyire az vagyok.
- Oké, tehát katolikusként mi a véleményed, nagyobb bűn meggyilkolni egy papot, mint egy átlagembert?
- Jézusom, dehogy! Talán. Várj - vakarta meg vörös kefehajjal borított fejét Feeney. - Nem. Elvégre az áldozat valójában nem is volt pap, igaz?
- Igaz, csak próbálom megvilágítani a homályos pontokat. Két eset lehetséges. A gyilkos vagy a pappal akart végezni, vagy tudta, ki bújt bele a bőrébe. Vagy három, ha azért gyilkolt, mert rájött, hogy akit eddig papnak vélt, valójában nem az. Szerintem a második az igaz.
- Melyik volt az? Már elfelejtettem.
- Az, hogy a fickót akarta megölni, aki belebújt a pap bőrébe. Szerintem ismerte, de ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy miért várt évekig a gyilkossággal!
Feeney vett egy mély lélegzetet az orrán, és a szájába dobott egy darab mandulát.
- Talán csak most érkezett.
- Elképzelhető. Ez is elképzelhető. Vagy az áldozat kiesett a szerepéből. Öt év hosszú idő. Ez alatt könnyen elszólja magát az ember, vagy tesz valamit, amit nem kellene. A francba! Nem is tudom. Gondolkodnom kell. Hívj fel, ha sikerült kiderítenetek valamit.
- Lekváros is van közte?
- Valószínűleg - mosolyodott el Eve, és bontotta a vonalat.
Rendszerezte a jegyzeteit, a Solas család képét is kitűzte a táblára - habár csak a szélére, és már épp fel akarta hívni a labort, hogy mire jutottak a tetoválással, amikor Peabody feje megjelent az ajtóban.
- Itt van… Az ott fánk!
- Te is kaptál. Ki van itt?
- Marc Tuluz. Itt akarsz beszélni vele, vagy a közös irodában?
- A kérdés inkább az - kezdte Eve -, ha leülünk a közös irodában, hány fánk marad a
dobozban, mire visszajövünk?
...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos idegen - részlet

Részlet a 8. fejezetből: 

Amikor a fiú megpillantotta Eve kocsiját, szomorúan megrázta a fejét. Majd bemászott, az ölébe fogta a bőröndjét, megvizsgálta a műszerfalat, és Eve felé fordította smaragdzöld szemét.
- Ez a kocsi egy halom ócskavas.
- Tudsz jobbat?
- Attól, hogy nincs kocsim, még felismerem a roncsot. Hogy kaphat a legjobb zsaru ilyen vacakot?
- Én is folyton ezt kérdezem magamtól. Van neved?
- És neked van?
Eve maga is meglepődött, amikor a szívét különös melegség járta át.
- Dallas hadnagy vagyok.
- Ha Nagy, akkor nem kicsi. Világos.
- Nem, a hadnagy a rangom.
- Nekem nincs se rangom, se kocsim.
- Áruld el a neved, kölyök, ha nem akarod, hogy most rögtön kitegyelek.
- Tiko.
- Oké, Tiko. Hová megyünk?
Tiko igyekezett minél titokzatosabb arcot vágni.
- Mondjuk, mehetnénk a Times Square felé.
Eve kihajtott a mélygarázsból, és besorolt a forgalomba.
- Ezúttal miben utazol?
- Van néhány kasmírsálam a hozzá illő sapkával. Hogyhogy te nem hordasz sapkát? Nem tudod, hogy a fejed búbján kimegy a meleg?
- Hogyhogy te sem hordasz?
- Eladtam - vigyorgott Eve-re a gyerek. - Én mindent eladok.
- Elárulod, miért cipelted ezt a bőröndöt egészen a kapitányságig csak azért, hogy tippet adj nekem?
- Nem dobok el semmit.
Mégsem olyan okos, mint eddig hittem, gondolta Eve.  
- Mesélj egy kicsit azokról a gyanús dolgokról.
- Nem tetszik, amikor ilyesmit művelnek mellettem. Én üzletember vagyok. Ha az embereknek ellopják a tárcájukat és a pénzüket, akkor egy idő után nem vesznek tőlem semmit. Pedig hamarosan itt a jó idő, és vannak százszázalékos selyemkendőim is. 
A tökéletes indoklás hallatán Eve bólintott.
- Oké, de miért nem egy járőrnek szóltál?
- Miért szóltam volna, amikor ismerem a város legjobbját? 
Nehéz hibát találni az érvelésében.
- Van hol aludnod, Tiko?
- Ne aggódj, van. Lefordulhatnál a Negyvennegyedikre. Egy pillantás erre a roncsra, és máris mindenki tudni fogja, hogy zsaru vagy.
A gyereknek megint igaza volt. Eve elfordította a kormánykereket. A céljuk közelébe érve óvatosságból a Hetedik és a Nyolcadik sarkán keresett parkolóhelyet.
- Ugye elhoztad a fegyvered, vagy ilyesmi? - érdeklődött a srác.
- Vagy ilyesmi. A bolt a nyugati vagy a keleti felében van a Times Square-nek?
- A keletin. Én a nyugatin szoktam árulni, a Negyvenkettedik és a Negyvenhetedik között, de leginkább megmaradok a Negyvennegyedik sarkán. Nemsokára jön majd a fickó.
- Elmondom, mit fogunk csinálni. Előremégy, és árulni kezded a cuccod a megszokott helyen, mint máskor. Én utánad megyek, és nézegetni kezdem az árut. Ha észreveszed a pasast, mutass rá, de úgy, mintha nem mutatnál rá. Érted?
- Mint egy titkos ügynök - csillogott izgatottan Tiko szeme.
- Aha, valahogy úgy. Nyomás!
Tiko elsietett. A nehéz bőrönd minden egyes lépésnél hozzáütődött a térdéhez. Eve előhúzta a kommunikátorát, és kért néhány egyenruhást erősítésnek. Amikor befordult a Broadway sarkán, Tiko már fel is állította a bőröndjét egy háromlábú állványra. Azon pedig egy pillanatra sem lepődött meg, hogy ilyen rövid idő alatt máris akadt néhány érdeklődő. 
A Broadway sohasem pihent. Mindig ragyogtak a fények, villogtak az égig érőképernyők és a reklámtáblák. A járdát megtöltötték a légdeszkán vagy görkorcsolyán cikázó tizenévesek. Mások - az aktuális divatot követve - csak sétáltak három hüvelyk vastag, zselétalpú cipőjükben. A sarkokon mozgóárusok kínálták a szójadogot, a perecet, a kebabot, a hasét, a chipset és mindenféle üdítőitalt. Bőven akadt vásárlójuk.
Turisták bámulták tátott szájjal a színkavalkádot, a reklámléghajókat, az árkádsort, a szexboltokat, melyek szintén óriási forgalmat bonyolítottak. Eve véleménye szerint a legtöbb turista homlokán neonfelirat hirdette:

RABOLJATOK KI!

Odalépett Tiko asztala mellé, mire a kisfiú néhányszor felvonta a szemöldökét. Szemmel láthatóan túljátszotta a szerepét.
- Száz százalék kasmírsálak és sapkák. Egyet fizet, kettőt vihet. Akció! Csak ma.
- Mi olyan különleges benne?
A kis srác vigyorgott.  
- Csak száz dollár. Máskor százhuszonöt. A boltban ötször ennyi. Ez a csíkos… Ott jön - suttogta Tiko, mint aki attól tart, hogy a hangja elindít egy lavinát. - A vörös szatyros ürge. Ott…

 További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos alkotás - részlet

Részlet az 1. fejezetből:

Az élet olykor nagyon szép is lehet, gondolta Eve. Videofilmet nézett, miközben kényelmesen elnyújtózott egy kétszemélyes nyugágyban. Méghozzá akciófilmet, melyben gyakran püfölték egymást a szereplők, mindenféle komolyabb „cselekmény” nélkül. 
Az ilyen filmeket egyszerűen csak nézni kell, és pont. 
Nagy tál vajas pattogatott kukorica állt mellette, a lábát pedig melegen tartotta a kövér macska. Kivett egy szabadnapot, és előre boldog volt, hogy reggel addig alszik, ameddig csak akar. 
   Mi több, Roarke-ot is maga mellett tudhatta a szomszéd heverőn. Ráadásul Eve szemére vetette, hogy túlsózta a kukoricát, és a vajból is kevesebbet kellett volna rálocsolnia, az egész tállal megtarthatta magának. 
   Ennél jobb már nem is lehetne. Komolyan. 
   Vagy talán mégis. Úgy tervezte, hogy amint véget ér a videó, leteperi a férjét. Eve valahogy így képzelte el az élvezetek halmozását. 
   - Izgi - jegyezte meg, amikor a képernyőn összeütközött egy reklámléghajó és egy turistákkal teli légi villamos. - Nagyon izgi. 
   - Gondoltam, hogy tetszeni fog a történet. 
   - Ennek a filmnek nincs története - markolt bele Eve a kukoricába. - Éppen ezért tetszik. Nincs benne más, csak néhány párbeszéd és hatalmas robbanások. 
   - Meg meztelenre vetkőző szereplők. 
   - Aha, de az neked és a hozzád hasonlóknak szól - pillantott Roarke felé Eve, miközben a képernyőn a rémült gyalogosok hanyatt-homlok menekültek az égből záporzó roncsdarabok elől. 
   Roarke remekül nézett ki - nem élt ember a földön, aki ne osztotta volna ezt a véleményt. Ilyen arcot még az istenek is csak a legjobb napjukon alkotnak. Az erőteljes csontokon sima bőr feszült, a szájáról pedig mindig a költők jutottak az eszébe, egészen addig, amíg csókolni nem kezdte, mert akkor már a gondolkodásra is képtelen volt. Az izzó, kelta szempár pedig pontosan olyannak látta, mint amilyen volt. 
   Ha mindez még nem lett volna elég, a látványt sűrű, sötét haj koronázta. Ehhez jött még az ír akcentus és a pengeéles elme. Mindent összevetve pokolian nagyszerű összeállítás. 
   És mindez kizárólag az övé. 
   Eve elszánta magát, hogy az elkövetkező harminchat órában alaposan kiaknázza a férjében rejlő lehetőségeket. 
   A képernyőn kitört a csetepaté. Fegyverek dörögtek, utcakövek és gránátok repültek. A főhős - legalábbis abból ítélve, hogy eddig ő rúgta szét a legtöbb segget, csakis ő lehetett a főhős - egy sugárhajtású motoron tört utat magának a zűrzavarban. 
   Roarke megfeledkezett magáról, és belenyúlt a pattogatott kukoricás tálba, majd úgy rántotta vissza a kezét, mintha parázzsal lenne tele. 
   - Miért nem eszel inkább sós vajat? Úgy sokkal egyszerűbb lenne. 
   - Kukoricával jobban csúszik. Miért, mi a baj? Összekented a csinos kis kezed? 
   Roarke a felesége arcába törölte az ujját, és elmosolyodott. 
   - Most már tiszta. 
   - Hé! - nevetett fel Eve, és letette a kukoricás tálat. Tudta, nem kell féltenie a csemegét, mert azt Galahad, a kövér macska sem eszi meg. Majd egyik ujjával a férje bordái közé bökött, és egy átfordulással fölébe került. 
   Talán nem is kell megvárni az alkonyatot, hogy elkezdődjön az éjszaka. 
  - Ezért megfizetsz, haver. 
  - Nagyon? 
  - Az attól függ. Arra gondoltam, kezdhetnénk mondjuk… harapott bele Roarke étvágygerjesztő felső ajkába Eve, miközben érezte, hogy a férje keze végigsimít a testén. Majd felemelte a fejét, és hunyorogva méregetni kezdte. - Most a fenekemet markolászod, vagy még tisztábbra akarod törölni a kezed? 
   - Ami azt illeti, két legyet ütök egy csapásra. 
   - Javíthatatlan vagy. Még most is csak azon jár az eszed, hogy a lehető legkisebb befektetéssel a lehető legnagyobb hasznot érd el - csapott le ismét a férje szájára Eve, és egyre inkább belemerült a kellemes érzésbe. 
   Ebben a pillanatban jelezni kezdett a kommunikátora. 
   - A francba! - ült fel. - Nem is én vagyok az ügyeletes. 
   - Akkor miért hagytad a zsebedben? 
   - Megszokásból. Ostobaság. A fene egye meg - rángatta elő a készüléket, és a képernyőre pillantott. - Whitney keres - túrt sóhajtva a hajába. - Fel kell vennem. 
   - Videó leáll - adta ki Roarke az utasítást, miközben letörölt Eve arcáról egy vaj foltot. - Világítás bekapcs, hetven százalékos erősséggel. 
   - Kösz - nyomta be Eve a hívásfogadó gombot. - Itt Dallas. 
   - Azonnal induljon az East River Parkba, hadnagy, a Második és a D. sarkán már várják. Maga vezeti a nyomozást. 
   - Kapitány… 
   - Tisztában vagyok vele, hogy nincs szolgálatban, és nem is maga az ügyeletes - szakította félbe Whitney. - Ez egészen eddig a pillanatig így is volt. 
   Eve meg akarta kérdezni, hogy miért, de túlságosan fegyelmezett volt ahhoz, hogy akár egy hang is elhagyja a száját. 
   - Értettem, uram. Útközben értesítem Peabody nyomozót. 
   - A kapitányságon majd találkozunk - bontotta Whitney a vonalat. 
   - Ez meglehetősen szokatlan - jegyezte meg Roarke, és lekapcsolta a videót. - Mármint a kapitány nem szokott személyesen keresni és kirángatni egy esethez...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos tisztaság - részlet

Részlet az 1. fejezetből:

Most, hogy nem a büntetésére várt, Eve rádöbbent, hogy egy igazgatói iroda teljesen másképp néz ki, mint ahogy az az emlékeiben élt. Nem mintha annak idején problémák lettek volna a magatartásával. Gyermekkora nagy része azzal telt, hogy igyekezett észrevétlen maradni, és miközben sodródott, egyre csak a napot várta, amikor eléri a kort, hogy törvényesen maga mögött hagyhatja a börtönnek érzett iskolapadot. 
Nem mindig járt sikerrel. Néha túl nagyra nyitotta a száját, és ilyenkor bizony el kellett látogatnia az igazgatói irodába. Hálás volt az államnak, amiért gondoskodott róla, védte, taníttatta, otthont biztosított neki és etette. 
   Hálás volt a kapott ruhákért, még akkor is, ha előtte már más is viselte, de leginkább annak örült, hogy egyáltalán nem emlékezett, hogyan került az otthonba. 
   Most viszont eszébe jutottak önelégült tanárai és a csalódott homlokráncolások, mellyel nem mindig tudták palástolni vélt felsőbbrendűségüket. 
   Na meg a véget nem érő, mindent felemésztő unalom. 
   Neki természetesen nem valami elegáns, a létező legjobb segédeszközökkel felszerelt magániskola jutott, ahol a tantermek ragyogtak a tisztaságtól, és a tanárok, valamint a vasalt egyenruhás diákok aránya sem lépte át az ideális l :6-ot. 
   Bátran fel merte volna tenni a következő havi fizetését, miszerint a Sarah Child Academy folyosóin nem verekednek a diákok, mint ahogy az ajtózárakat sem robbantják ki házi készítésű minibombákkal. 
   Ellenben, legalábbis ezen a napon, beköszönt a halál. 
   Miközben a zöldellő szobanövényekkel és ízléses teáskannákkal otthonossá varázsolt igazgatói irodában várakozott, a kéziszámítógépe segítségével gyorsan utánanézett, ki is az áldozat valójában. 
   Craig Foster. Huszonhat éves, priusza nincs. A szülei New Jersey-ben élnek, ráadásul még mindig egymással. Craig is ott született, és ott is nőtt fel. A Columbián szerezte meg a tanári diplomáját, ahol kitüntetéssel végezte el a történelem szakot. 
   Tavaly júliusban feleségül vette Lissette Bolviart. 
   Eve a fiatalember igazolványképét nézegette, és elgondolkodott. Craig roppant lelkesnek és frissnek látszott rajta. Egy jóképű, tiszta tekintetű, gesztenyebarna bőrű fiatalember. Sötét szempár és sötét haj, melyet oldalt és a tarkójánál felnyírva, a feje tetején viszont magasra tornyozva viselt. 
   Maga elé idézte a nemrég látott holttestet, és visszaemlékezett, hogy fekete színű, ezüstcsíkos, bokapántos, zselétalpú cipője is a legfrissebb divatot tükrözte. Méghozzá nem is a legolcsóbb divatot. Emellett viszont egy elnyűtt, barna sportdzsekiben járt. A karórája is megdöbbentően sokba kerülhetett, akárcsak a bal keze mutatóujján viselt aranygyűrű. 
   Az az érzése támadt, a helyszíni szemle végén Peabody még ötven dollárt sem fog találni Craig zsebében. 
   Gyorsan feljegyzett néhány kérdést. 

   Hogyan került Craighez a forró csokoládé? 
   Ki férhetett hozzá a csészéjéhez? 
   Egy egész osztályt tanított egyszerre, vagy csupán egy kisebb csoportot? 
   Idő. Ki és mikor látta utoljára életben az áldozatot, és mikor fedezték fel a holttestet? 
   Biztosítási kötvény. Ki a kedvezményezett? 

Nyílt az ajtó. Eve felpillantott...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom

Halálos születés - részlet

Részlet a 2. fejezetből:

Ahogy a felvonó emelkedett, úgy nőtt a tömeg és a zaj a kabinban. Eve ugyanúgy érzett mentolos szappanillatot, mint izzadságszagot. Amikor elérték a megfelelő emeletet, kinyomakodott az ajtón. 
- Készítsd elő az egyik kihallgatót - folytatta. - Nem szeretnék az előcsarnokban beszélgetni. Ott túlságosan sok minden eltereli az ember figyelmét. Oda akár a pszichológus is elkísérheti Palmát - sietett át Eve a nyomozók közös irodáján, és belépett a sajátjába. Kibújt a kabátjából, majd gyorsan utánanézett az áldozat húga alibijének. Palma Copperfield a Las Vegas-i siklójáraton dolgozott, és a gépe nagyjából akkor ért földet New Yorkban, amikor a nővérét megfojtották.
   - Dallas. 
   Eve felnézett, és megpillantotta Baxtert. 
   - Már két órája nem kávéztam - figyelmeztette. - Vagy talán három? 
   - Hallottam, hogy behozattad Palma Copperfieldet. 
   - Aha, mint tanút. Ma hajnalban megfojtották a nővérét. 
   - Ó, a francba - túrt a hajába Baxter. - Reménykedtem benne, hogy csak tévedés.
   - Ezek szerint ismered őket? 
   - Csak Palmát, és őt sem nagyon. Pár hónapja találkoztunk egy rendezvényen. Egy barátom barátja, vagy a barátom barátjának a barátja. Utána találkoztunk párszor. 
   - Még csak huszonhárom éves. 
   Baxter mogorva arcot vágott. 
   - Engem is hosszú idő választ még el a nyugdíjtól. Mellesleg nem történt semmi komolyabb. Szép lány. Nagyon szép. Megsérült? 
   - Nem. Ő találta meg a nővére holttestét, amikor belépett a lakásába. 
   - Kemény. A fene egye meg. Úgy emlékszem, nagyon jóban voltak. Palma mesélte, hogy mindig a nővérénél alszik, amikor New Yorkban jár. Egyszer, amikor együtt vacsoráztunk, el is vittem. Jane Street, ha jól emlékszem. 
   - Még mindig találkozgattok? 
   - Nem. Már nem. Párszor elmentünk együtt szórakozni, ez minden - tette zsebre a kezét Baxter, mintha nem tudna vele mit kezdeni. - Figyelj, ha úgy véled, segíthet neki egy ismerős látványa, szívesen beszélek vele. 
   - Elképzelhető. Aha, talán tényleg segítene. Peabody most készíti elő az egyik kihallgatót. Ehhez a beszélgetéshez nyugalom kell. Nagyon össze volt törve, amikor felvettem a vallomását. Nem említette neked, hogy a nővérének lenne valakije? 
   - Ó, dehogynem. Egy pénzügyi igazgató, bróker, vagy efféle. Komoly kapcsolat volt, azt hiszem, el is jegyezték egymást. Az igazat megvallva nem nagyon figyeltem oda. Tudod, nem a nővére érdekelt. 
   - Lefeküdtetek? 
   - Nem - mosolyodott el halványan Baxter. 
   Vagyis ha egyszer sem töltötték együtt az éjszakát, nem jelent kellemetlenséget, ha Baxter is jelen van a beszélgetésükön, gondolta Eve. 
   - Oké, szólok Peabodynak, hogy foglalkozzon a linkkel, mi addig elbeszélgetünk Palmával. 
   A kihallgatóhoz érve Eve előreengedte Baxtert, és a háttérből figyelte Palma könnyáztatta arcát. Pislogott néhányat, mintha próbálná feldolgozni a látványt, majd valóságos érzelemhullám söpört át rajta. Felismerés, megkönnyebbülés, döbbenet, míg végül újra visszatért a gyász...

További könyvinformáció....

Tovább olvasom

Halálos emlék - részlet

Részlet az 1. fejezetből:

- Hé, hölgyem! Hölgyem! Hölgyem! 
A harmadik kiáltásra Eve körülnézett, és megpillantott egy fiatal srácot, aki átbújt a kordon alatt. A magával hurcolt, kopott bőrönd csaknem olyan hatalmas volt, mint ő maga. 
- Hozzám beszélsz? Talán úgy nézek ki, mint egy hölgy? 
- Jó cuccaim vannak - és miközben Eve inkább lenyűgözve, mintsem meglepetten figyelte, felnyitotta a bőrönd tetejét. A táska aljából három láb csúszott ki, és a gyerek előtt máris egy kesztyűkkel és sálakkal megrakott asztalka állt. - Jó cuccok. Tiszta kasmír. Százszázalékos. 
   A srác bőre erős feketekávéra emlékeztette Eve-et. Az arcában valószínűtlenül zöld szempár izzott. Vörös, sárga és narancsszínű lángokkal díszített légdeszka lógott a hátáról.
   Eve-re mosolygott, miközben fürge ujjai elővarázsoltak néhány kesztyűt. 
   - Szép. Illik magához ez a szín, hölgyem. 
   - Jézusom, kölyök, én nyomozó vagyok. 
   - A zsaruk tudják, mi a jó. 
   Eve nyugalomra intette a feléjük siető egyenruhást. 
   - Nekem két halottal kell törődnöm. 
   - Nekik már úgyis mindegy.
   - Láttad, ahogy az a férfi leugrott?
   - Nem - rázta meg elégedetlenül a fejét a gyerek. - Lemaradtam róla, de hallottam, mi történt. Szép tömeg összegyűlik, ha valaki kiugrik az ablakon. Ezért szedtem össze a cuccom, és jöttem át ide. Hogy jó boltot csináljak. Nézze csak meg ezt a vöröset! Remekül illik a vagány kabátjához. 
   Eve magában csodálta a fiú merészségét, ennek ellenére továbbra is szigorú arckifejezéssel méregette. 
   - Azért vagány a kabátom, mert én is vagány vagyok, ráadásul hajlandó vagyok megenni az összes kesztyűdet, ha valóban kasmír. 
   - A címkére kasmírt írtak, és végül is csak az számít - vigyorgott megnyerőén a gyerek. - Ez a vörös remekül fog állni. Kössünk egy jó üzletet. 
   Eve megrázta a fejét, de a tekintete megakadt egy feketezöld sálon. Ismert valakit, aki talán felvenné. 
   - Az mennyi? - emelte fel, és meglepve tapasztalta, hogy sokkal puhább, mint amilyennek látszik. 
   - Hetvenöt. Mocskosul olcsó. 
   Eve visszadobta, és úgy nézett a gyerekre, hogy az is megértse. 
   - Rengeteg mocsok van már otthon. 
   - Hatvanöt. 
   - Ötven, és ez az utolsó ajánlatom - húzta elő Eve a tárcáját. - Most pedig tűnés a kordonon kívülre, még mielőtt kihúzod a gyufát. 
   - A vöröset is vegye meg. Ugyan már, hölgyem. Féláron odaadom. Megéri. 
   - Nem, és ha észreveszem, hogy alkudozás közben a zsebemben turkáltál, megtalállak. Ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek. 
   A gyerek erre megint elvigyorodott, és összecsukta a bőröndjét. 
   - Ennyi volt, mese volt. Kellemes ünnepeket, meg minden. 
   - Neked is - fordult meg Eve, és amikor észrevette, hogy Peabody feléje tart, sietve zsebre gyűrte a sálat. 
   - Valamit vettél. Vásároltál! 
   - Nem vásároltam. Az áru, amihez hozzájutottam, vagy lopott, vagy a szürkepiacról származik. Bizonyíték. 
   - Az ám, a valagam - morzsolgatta Peabody a sál végét amely kilógott Eve zsebéből. - Jó anyag. Mennyibe került? Lehet, hogy én is veszek egyet. Még nem vettem mindenkinek karácsonyi ajándékot. Merre ment a kölyök? 
   - Peabody! 
   - A francba. Oké, oké...

További könyvinformáció...

Tovább olvasom