Eve még nem látta McNabot, de már hallotta a hangját. Úgy visongott, mintha nem is felnőtt férfi lenne, hanem valami csitri.
– Édes Jézus! Ez a lakás hiperklasszis!
– Higgadj le, kölyök. Egy gyilkosság helyszínén járunk.
Eve tudta, hogy Feeney ezt rendreutasításnak szánta, de az ő hangján is hallatszott az izgalom. Ráadásul hajdani társa, akiből idővel az ENyÜ kapitánya lett, nem egyszerűen felnőtt, hanem már nagyapa.
A számítógépőrültek viszont a lelkük mélyén mindig is gyerekek maradnak.
– Valakinek mondania kellene valamit. Például egy imát.
Ráadásul Callendart is magukkal hozták. Az áhítatos suttogás hallatán Eve csak a fejét csóválta. Tőle azért többet várt, de talán csak a női mivolta miatt.
Elindult a lépcső felé, és amikor odaért, lenézett a trióra. Látta Feeney őszes haját – vörös és fehér tincseit –, McNab szembántóan narancssárga, zsebekkel televarrt nadrágját és Callendar rikító ingét.
– Ha befejeztétek a szájtáti bámészkodást, talán felvonszolhatnátok magatokat ide. Akad itt egy aprócska, de annál bosszantóbb gyilkosság, aminek a végére kellene járnunk.
Feeney felfelé fordította a fejét. Eve azonnal tudta, hogy igaza volt. Egykori társa szemén látszott, hogy mennyire izgatott. McNab egyfolytában csak vigyorgott, és járás közben úgy ugrált, hogy lengeni kezdett hosszú, szőke, lófarokba kötött haja. Callendarban legalább volt annyi tisztesség, hogy behúzta a nyakát, és úgy tett, mint aki szégyelli magát.
– Ez a lakás a hozzánk hasonló őrültek katedrálisa! – kiabált fel Eve-nek McNab.
– Biztosra veszem, hogy a halott fickó is méltányolná az elismerést. Akit mellesleg a második emeleti holoszobában találtok – indult előre Eve, és mutatta az utat, majd megtorpant. Morris, a vezető törvényszéki szakértő nem az egyik emberét küldte ki a holttestért, hanem személyesen jött el érte.
Mint mindig, most is remekül nézett ki. Fekete öltönyt viselt, mégsem lehetett azt mondani rá, hogy gyászol. Ruhája komorságát enyhítette az ezüstszalag, mellyel hosszú haját fogta össze, és a mintás nyakkendő. Mégis, az utóbbi időben mintha túlságosan sokszor öltözne feketébe. Eve megértette, hogy így gyászolja elvesztett szerelmét.
Egy tavaszi reggelen az ő életét is kettétörte, és tudta, hogy már sohasem lesz ugyanaz az ember, mint korábban.
Morris megérezte a jelenlétét. Miközben tovább vizsgálta a testet, beszélni kezdett.
– Nem mindennap lát ilyet az ember. Még mi sem.
– Én is pontosan ezt mondtam.
Morris ekkor felnézett, és egy röpke pillanatra mosoly villant fel egzotikus arcán...
(...)
– Hű!
Eve megfordult, és megpillantotta az imént emlegetett szakértőket.
– Dupla hű – kontrázott rá McNab. – Micsoda kár érte. Ez Bart Minnock, a kölyökzseni.
– Mindig is sejtettem, hogy egyszer elveszíti a fejét – borzongott meg Callendar. – Bocs.
– Ezt nem lehetett kihagyni. Morris majd foglalkozik a darabjaival – intett a fej és a test felé a hüvelykujjával Eve, majd az irányítópultra mutatott. – Az a tiétek. Az áldozat éppen játszott, vagy egy új programot tesztelt. Bármit is tett be, az még mindig ott van. Jelszóval védve. Úgy kell kiszednetek, hogy közben ne tegyétek tönkre sem a diszket, sem a lejátszót. A holoszoba és a lakás ajtajának a biztonsági rendszerét is alaposan vizsgáljátok át. A napló szerint senki sem jött be vagy ment ki, amióta az áldozat bezárkózott, de mivel biztos nem a körmével kaparta le a fejét, a napló biztosan hibás. Peabodyval elkezdjük a terepmunkát. Mivel a jelenlévőknek okos fej ül a nyakán… Hallottátok? Ezt nem lehetett kihagyni. Szóval mire visszaérünk a kapitányságra, szeretném, ha fel tudnátok mutatni valamit – intett kifelé menet Peabodynak...
További könyvinformáció...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése