– Pompás vacsorát hagytál ki – árulta el, miközben levette a zakóját. – Ráadásul elszalasztottad az alkalmat, hogy megismerkedj két remek emberrel.
– Dolgom volt.
– Ühüm – lazította meg Roarke a nyakkendőjét, majd azt is levetette. – Ezt már említetted, amikor fél percre beköszöntél.
– Nézd, nehéz napom volt, és nem úgy jöttem haza, hogy egy vacsora kellős közepébe fogok csöppenni. Nekem senki sem szólt.
– Mi sem terveztük, csak úgy jött. Ne haragudj – folytatta bosszantó udvariassággal Roarke. – Mégis mit kellett volna tennem? Hívjalak fel, mielőtt leülök Summerset barátaival vacsorázni?
– Azt nem mondtam – harapott duzzogva a pizzájába Eve. – Csak azt, hogy nem tudtam róla.
– Mondjuk, ha felhívsz, hogy később érsz haza, én is el tudom mondani, vendégeink érkeztek.
– Sok volt a dolgom. Nyomoztunk.
– Ez aztán a világrengető hír!
– Mégis mi bajod van? – csattant fel ingerülten Eve. – Én csöppentem bele egy buliba, amikor hazajöttem.
Roarke leült, és levette a cipőjét.
– Biztos sokkoló látvány volt a rezesbandás tivornya, de ez történik, ha a szülők magukra hagyják a gyerekeket.
– Remek, szóval még dühös is vagy rám! Rendben, dühöngj csak – lökte félre Eve a pizzáját. – Nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy idegenekkel bájcsevegjek.
– Ezt világosan a tudomásunkra hoztad.
– Nem ismerem őket – pattant fel Eve, és a plafon felé emelte a kezét. – A nap nagy részét három seggfejjel töltöttem, akik megöltek egy öregembert egy marék csokoládéért. Ilyenkor semmi kedvem Summersetet és a régi barátait hallgatni, ahogy vacsora közben a régi szép időket, az áruházi lopásokat és a zsebmetszéseket emlegetik. Bűnözők között telik az életem, és nem akarom még az estét is velük tölteni, miközben megkérem, hogy ugyan, adják már ide a sót!
Roarke egy pillanatig hallgatott.
– Várom a folytatást, hogy emlékeztess, egy bűnözőhöz mentél feleségül, de megegyeztünk, hogy erről nem beszélünk.
Eve szóra nyitotta a száját, ám Roarke szavaiból olyan hatalmas neheztelés áradt, hogy valósággal falat emelt közéjük.
– Judith idegsebész… Valójában a legjobb londoni kórház vezető idegsebésze. Oliver történész és író. Ha áldoztál volna rájuk öt percet a becses idődből, akkor tudnád, a városi forradalom vége felé ismerkedtek meg, és dolgoztak együtt Summersettel, amikor még csak tinédzserek voltak.
Eve zsebre vágta a kezét.
– Ha ezzel azt akarod elérni, hogy nyomorultul érezzem magam, akkor előre szólok, nem fog sikerülni – pedig sikerült, gondolta Eve, de ez az érzés csak tovább tüzelte a dühét. – Nem tudtam, mi folyik itthon, mert nekem mindenki elfelejtett szólni. Igazán felhívhattál volna! Akkor nem sétálok be gyanútlanul, fáradtan és koszosan a munkából ennek az elegáns vacsorának a kellős közepébe.
– Mivel nem vetted a fáradságot, és nem szóltál haza, feltételeztem, hogy sok a dolgod. Tudod, nem vagyok házsártos fajta, és nem kezdelek hívogatni, mikor érsz már haza.
– Én viszont igenis, fel akartalak hívni. Kétszer próbálkoztam, de mindig közbejött valami, és mire elintéztem, kiment a fejemből. Egyszerűen elfeledkeztem róla, oké? Kövezz meg érte, ha akarsz. Te vettél feleségül egy nyomozót, neked kell megbirkóznod az ilyen helyzetekkel.
Roarke felállt, és elindult a felesége felé, miközben Eve tovább szónokolt.
– Mellesleg rács mögé juttatni a bűnözőket egy kicsit fontosabb, mint együtt vacsorázni két emberrel, akiket ráadásul nem is ismerek.
Roarke megbökte a felesége vállát. Eve szája tátva maradt.
Lábával dobogni kezdett a padlón.
– Mi a fenét művelsz? – döbbent meg Roarke.
– Próbálom eltaposni a tarantulát. Gondolom, csak egy kövér pók miatt pöckölgeted a vállam.
– Csak egy morzsát löktem le róla, habár az igazat megvallva az is elég nagynak látszott.
Mielőtt Roarke újabb durvaságra ragadtatta volna magát, Eve gyorsan odébb lépett, és szemezni kezdett az AutoSéffel.
– Hogy kell beprogramozni egy gőzölgő csésze baszdmeget?
– Gyerekek! – szólalt meg Summerset az ajtóból.
Eve és Roarke dühösen fordultak felé.
– Mi az?
– Sajnálom, hogy megzavarom a játszadozást. Ha legközelebb úgy akartok viselkedni, mint két idióta, akkor csukjátok magatokra az ajtót. Még a földszintre is lehallatszik, milyen kedvesen évődtök egymással, így Peabody nyomozó és McNab is hallották. Peabody nagyon ideges, és csak annyit mondott, sürgősen beszélni szeretne magával, hadnagy.
– A francba! – ugrott a szekrényhez a cipőjéért Eve, miközben gondolatban gyorsan végigfutott a nemrég lezárt nyomozás főbb állomásain. Csak nem hibáztak valahol?
– A szalonba kísértem őket. Mellesleg Judith és Oliver megkértek, köszönjek el a nevükben, és remélik, legközelebb lesz elég ideje, hogy megismerkedjenek magával.
Eve észrevette Summerset jeges tekintetét, és tudta, most rettentő nyomorultul kellene érezni magát, de úgy döntött, ezzel még ráér.
– Neked nem kell lejönnöd – vetette oda kimérten Roarke-nak. – Egyedül is elintézem.
– Még egy szó, és nem csak pöckölgetni foglak – lépett ki a feleségét megelőzve az ajtón Roarke.
Dühös hallgatásba burkolózva vonultak le a földszinti szalonba...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése