Részlet a 1. fejezetből:
- Eve, kedves - nyögte, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne
reszkessen. - Ne azt vedd fel.
- Micsoda? - állt meg Eve, pedig fél
karját már beledugta a dzseki ujjába. - Ez egy könnyű, nyári ruhadarab,
és a fegyveremet is eltakarja.
- Nem megy a nadrágodhoz - lépett Roarke a
felesége szekrénye elé, és kivett egy hasonló anyagú és vastagságú
dzsekit, aminek a színe, ellentétben azzal, amit Eve választott, illett a
khakinadrághoz. - Ez már sokkal jobb.
- Nem divatbemutatóra készülök -
ennek ellenére Eve átöltözött, mert könnyebb volt ruhát cserélni, mint
vitatkozni.
- Na látod - bújt vissza Roarke a szekrénybe, és egy pár
rövid szárú, barna bőrből varrt bakanccsal a kezében egyenesedett fel
újból.
- Ez meg honnan van?
- A szekrénytündér hozta.
Eve gyanakodva a
lábbelire meredt, majd egyik ujjával óvatosan megbökte.
- Nincs szükségem
új cipőre. Különösen most, hogy a
régit már sikerült kitaposnom.
- Ha ezzel az állapotára céloztál, akkor
meglehetősen finoman fejezted ki magad. Próbáld fel.
- Össze fogom
keverni - dünnyögte Eve, ennek ellenére leült a heverő szélére, és
felhúzta a lábára az új bakancsot. Olyan simán csúszott a lábára, mintha
vajjal kenték volna be.
Amitől csak még haragosabb pillantásokkal
méregette Roarke-ot. Talán kézzel varratta, külön az ő számára,
számtalan üzemének egyikében, és minden bizonnyal többe került, amit egy
adagos New York-i rendőr két hónap alatt megkeres. - És ehhez mit
szólsz? A szekrénytündér még azt is tudja, mekkora a lábam.
- Lenyűgöző
barát.
- Felteszem, teljesen hiábavaló lenne azt magyarázni neki, hogy
egy nyomozónak semmi szüksége drága, flancos lábbelire, amit talán egy
apró olasz apáca varrt.
- A szekrénytündér tudja, mit akar - simogatta
meg Roarke a felesége haját, és kicsit megemelte a fejét, hogy a szemébe
nézhessen. - Ráadásul imád téged.
Eve gyomra megrándult a férje
szavainak hallatán. Gyakran gondolkozott már azon, miért nem fullad bele
egyszerűen Roarke tengerkék szemeibe.
- Olyan átkozottul gyönyörű vagy -
de nem gondolta volna, hogy ezt hangosan is kimondja, és amikor
meghallotta a saját hangját, majdnem összerándult. Utána látta, hogy a
férje szélesen elvigyorodik.
Egy ifjú, ír istenség. Feltehetően a régmúlt
korok egyikében így nevezték volna. Mert hiszen nem viselkedtek az
istenek csábítóan, könyörtelenül, miközben tökéletesen tudatában voltak
saját hatalmuknak?
- Mennem kell - állt fel gyorsan Eve, de mivel Roarke
tapodtat sem mozdult, egyenesen nekiütközött a testének. - Roarke.
- Igen,
mindkettőnknek ideje visszatérni a valóságba. De... - simított végig
hosszan a felesége oldalán, és ez a birtokló mozdulat emlékeztette
Eve-t, hogy mire képesek Roarke hosszú, ügyes ujjai a testével. - De
szerintem egy búcsúcsókra még bőven jut idő.
- Azt akarod, hogy
búcsúzóul megcsókoljalak?
- Igen, azt akarom - felelt Roarke, de olyan
dallamosan, hogy Eve felkapta a fejét.
- Aha - markolt bele Roarke
vállig érő, fekete hajába Eve, maga felé rántotta, és szenvedélyesen
megcsókolta.
Közben érezte, ahogy hevesen megdobban a szíve, akárcsak a
sajátja. Erezte, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Kéjesen felnyögött,
és teljesen beleadta magát a csókba.
Majd kiszakította magát a férje
ölelő karjai közül, és gyorsan olyan távol lépett Roarke-tól, hogy ne
érhesse el.
- Viszlát, nagyfiú - kiáltott vissza, miközben leszaladt a
lépcsőn.
- Maradj egészben, hadnagy - sóhajtott nagyot Roarke, miközben
visszaült a heverőre. - Most pedig - fordult a macska felé - áruld el,
mibe fog nekem kerülni, hogy ismét barátok legyünk?
(...)
Nagy lendülettel belépett a nyomozók közös irodájába, készen arra, hogy
megküzdjön bármivel, ami az útjába akad.
Baxter nyomozó felnézett a
munkájából, és halkan elfüttyentette magát.
- Hűha, Dallas. Subidubi.
-
Micsoda? - nézett hátra zavartan Eve, majd hirtelen felfogta, hogy
Baxter vigyora neki szól. - Beteg ember vagy, Baxter. De azért
megnyugtató, hogy bizonyos dolgok sohasem változnak.
- A szokásodtól
eltérően te csípted ki túlságosan magad - állt fel Baxter, és megkerülte
az íróasztalát. - Csinos - tette hozzá, miközben hüvelyk- és mutatóujja
között morzsolgatta Eve hajtókáját. - Egy nyamvadt divatbáb lettél,
Dallas. Szégyent hozol a többiekre.
- Ez csak egy dzseki - nyögte ki
Eve. - Fejezd be.
- És milyen barnára sültél. Vajon mindenütt?
Eve
kegyeden mosolyra húzta a száját.
- Azt akarod, hogy szétrúgjam a
segged?
Baxter jókedvűen megcsóválta az egyik ujját.
- Mi az ott a
füledben? - és ahogy Eve zavartan a fülcimpájához emelte a kezét, Baxter
úgy pislogott, mintha meglepődött volna. - Azt hiszem, fülbevalónak
hívják. És ez is roppant csinos.
Eve megfeledkezett róla, hogy nem
akasztotta ki a füléből a karikákat.
- Miközben szabadságon voltam,
hirtelen megszűnt a városban a bűnözés? Mert különben nem lenne időd a
megjelenésemet kritizálni.
- Csak hangot adtam az elképedésemnek,
hadnagy. Teljesen elképesztett ez a divatbemutató. Új bakancsok?
- Kapd
be - pördült meg Eve, amikor meghallotta a háta mögött felharsanó
nevetést.
- És visszatért - jelentette ki dörgő tapsorkán közepette
Baxter.
Idióták, gondolta Eve, miközben sebesen az irodája felé tartott.
A New York-i rendőrkapitányság nem más, mint komplett idióták
gyülekezete.
Jézusom, mennyire hiányoztak.
Átlépte az irodája küszöbét,
majd megtorpant, és csak bámult, kidülledt szemekkel.
Az asztalán rend
fogadta. Mi több, tiszta volt. Valójában az egész irodát kitakarították. Mintha a távollétében valaki belopózott volna, aki felszívta az összes
port, eltüntette a padlóba ivódott mocskot, és mindent tisztára
suvikszolt maga után. Eve gyanakodva húzta végig a falon a hüvelykujját.
Igen, minden kétséget kizáróan friss festéket érzett.
Összevonta a
szemöldökét, és tovább vizsgálódott. Az irodája apró helyiség volt,
egyetlen keskeny ablakkal, egy ütött-kopott - ám immár tiszta -
íróasztallal, és egypár megfakult huzatú fotellel. Az irattartó szekrény
is csillogott. A tetején pedig egy cserépben valami növény zöldellt, és
szemlátomást remekül érezte magát.
Eve halk, aggodalmas sikollyal
ugrott az irattartóhoz, és kirántotta az egyik fiókot.
- Tudtam, tudtam,
tudtam. Az a gazember megint átvert.
- Hadnagy?
Eve vicsorogva
pillantott hátra. Az ajtóban a segédje állt. Keményített, tipp-topp
egyenruhájában remekül illett a rendbe tett irodához.
- Az a nyomorult
csokoládétolvaj rábukkant a rejtekhelyemre.
Peabody csücsörített.
- A
csokid az akták között van - hajtotta félre a fejét. - Ha jól emlékszem,
az E betű alatt.
- E, mint enyém, hogy a fene enné meg - lökte vissza
Eve bosszúsan a fiókot. - Amikor szabadságra mentem, itt felejtettem. Mi
a csoda történt itt, Peabody? Ha nem láttam volna a névtáblát az ajtón,
el sem hinném, hogy ez az én irodám.
- Mivel nem voltál itt,
megragadtuk az alkalmat, kifestettünk, és egy kicsit rendet tettünk. Már
nagyon rendetlen és koszos volt minden.
- De nekem tetszett. Hová tettétek a
cuccaim? - kérdezte ellentmondást nem tűrően. - Maradt még némi
elintéznivalóm a Dunwood-üggyel kapcsolatban, át kell néznem a boncolási
jegyzőkönyvet, megírni a jelentésemet...
- Gondom volt rá. Mindent
megcsináltam, amit csak tudtam, amit meg nem, azt lefűztem egy
iratgyűjtőbe - mosolyodott el vidáman Peabody.
- Elvégezted a
papírmunkát?
- Igen, hadnagy.
- És elintézted, hogy rendbe szedjék az
irodámat?
- Úgy vettem észre, néhány sarokban már mászni kezdett a kosz.
De végeztem velük.
Eve lassan a zsebébe csúsztatta a kezét, és hintázni
kezdett a sarkán.
- Ezzel azt akarod közölni, hogy nem hagyok neked
elég időt a mindennapi tennivalóidra?
- Egyáltalán nem. Isten hozott
újra köztünk, Dallas. És hű, azt kell mondanom, hogy félelmetesen nézel
ki. Divatos a ruhád.
Eve az íróasztala mögött álló székbe vetette magát.
- Általában hogy a fenébe szoktam kinézni?
- Ezt költői kérdésnek szántad? ....
További könyvinformáció
Ez ma nagyon jól esett! :) Sikerült a mai vizsgáááááám, úgyhogy ez egy tökéletes ajándék mára nekem! :D
VálaszTörlésKöszi az új részt, már nagyon várom, hogy folytassam a sorozatot! :)
Örülök neki :) és persze GRATULÁLOK a vizsgádhoz :)))
VálaszTörlés