A kert tele volt gyerekekkel. Eve valósággal megrettent tőlük, különösen akkor, amikor látta egyiküket majomként lepottyanni egy fáról. Amint megpillantották a kocsiját, diadalmas kiáltások közepette futottak mellette, egészen a házig.
- 'napot! - köszönt az egyik erős akcentussal. - New Yorkban vagyunk.
- Oké - felelt Eve, és örült, hogy a gyerek legalább nem tette hozzá a város nevéhez az istenverte jelzőt.
- Itt még nem jártunk, de egyszer nyaraltunk Amerikában. Sean vagyok. Roarke kuzinunkhoz jöttünk látogatóba. Ez a nagy ház mind az övé. Anya szerint akkora, hogy saját irányítószáma is lehetne. Mutatom az utat.
- Tudom, merre kell menni. Dallas vagyok. Én is itt lakom.
A fiú félrehajtotta a fejét. Eve sohasem tudta megbecsülni a gyerekek korát, de úgy vélte, talán nyolcéves lehet. A haja olyan színű volt, mint a juharszirup, amivel a palacsintát szokta nyakon önteni, és hatalmas, zöld szemmel bámult rá. Az arca szinte teljesen eltűnt a szeplők alatt.
- Azt hittem, hogy a hölgyet, aki Roarke kuzinnal lakik, Eve-nek hívják. Csendőr, és fegyvere is van.
- Eve Dallas hadnagy - mutatkozott be Eve, miközben fellebbentette a kabátját, és megmutatta a pisztolyát.
- Nagyszerű! Megfog...
- Nem - húzta vissza Eve a kabátját, mielőtt az apró ujjak hozzáérhettek volna a fegyverhez.
- Jól van, na. Sok embert lelőttél már vele?
- Ez csak rám tartozik.
A gyerek tartotta Eve-vei a lépést.
- Verekedtél?
- Nem. Vagyis nem egészen.
- Úgy nézel ki, mint akinek bepancsoltak egyet. Velünk jössz várost nézni?
Ez a gyerek nem tud mást, csak kérdezni?
- Nem tudom - talán kellene? - Talán nem. Még... el kell intéznem néhány dolgot.
- Korcsolyázni megyünk. Te korcsolyáztál már?
- Nem - pillantott le Eve, és legszigorúbb zsarutekintetével próbálta elbátortalanítani a ráakaszkodott gyereket. - Tavaly történt ott egy gyilkosság.
Rémület helyett azonban a gyerek arca elragadtatott izgalmat tükrözött.
- Egy gyilkosság? Kit öltek meg? Ki volt a gyilkos? A hulla befagyott a jégbe, és úgy kellett kivágni? Vér is volt? Fogadni merek, hogy az is jéggé fagyott. Vörös jéggé.
A gyerek kérdései megannyi bosszantó szúnyogként csapódtak Eve dobhártyájának. Szaporázni kezdte a lépteit, abban a reményben, hogy bemenekülhet előle a házba.
Amikor kinyitotta az ajtót, hangokat hallott. Rengeteg különböző hangot.
Egy apró, meghatározhatatlan nemű teremtés csúszkált az előtér padlóján. Olyan gyorsan mozgott, mint a villám, és egyenesen feléje tartott.
- Istenem.
- Ő Cassie, az unokatestvérem. Nagyon fürge. Jobb, ha becsukod az ajtót.
Eve nem csak, hogy becsukta, de nekivetette a hátát. A gőgicsélő kislány gyorsan sarokba szorította.
- Mit akar?
- Ó, csak köszönni. Vedd fel. Szereti a társaságot. Ugye, Cassie, kedvesem?
Cassie szélesen elvigyorodott, megcsillogtatva apró, fehér fogait. Majd Eve legnagyobb rémületére belekapaszkodott a kabátja szegélyébe, és dundi lábacskáira állt. Majd megszólalt:
- Da!
- Ez mit jelent?
- Többnyire mindent.
Egy langaléta férfi sietett ki a szalonból. Sűrű, barna haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába. Ő is vigyorgott. Eve arra gondolt, hogy ha más körülmények között futnak össze, talán még szimpatikusnak is találja.
- Megtaláltam...
További könyvinformáció...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése