- Hé, hölgyem! Hölgyem! Hölgyem!
A harmadik kiáltásra Eve körülnézett, és megpillantott egy fiatal srácot, aki átbújt a kordon alatt. A magával hurcolt, kopott bőrönd csaknem olyan hatalmas volt, mint ő maga.
- Hozzám beszélsz? Talán úgy nézek ki, mint egy hölgy?
- Jó cuccaim vannak - és miközben Eve inkább lenyűgözve, mintsem meglepetten figyelte, felnyitotta a bőrönd tetejét. A táska aljából három láb csúszott ki, és a gyerek előtt máris egy kesztyűkkel és sálakkal megrakott asztalka állt. - Jó cuccok. Tiszta kasmír. Százszázalékos.
A srác bőre erős feketekávéra emlékeztette Eve-et. Az arcában valószínűtlenül zöld szempár izzott. Vörös, sárga és narancsszínű lángokkal díszített légdeszka lógott a hátáról.
Eve-re mosolygott, miközben fürge ujjai elővarázsoltak néhány kesztyűt.
- Szép. Illik magához ez a szín, hölgyem.
- Jézusom, kölyök, én nyomozó vagyok.
- A zsaruk tudják, mi a jó.
Eve nyugalomra intette a feléjük siető egyenruhást.
- Nekem két halottal kell törődnöm.
- Nekik már úgyis mindegy.
- Láttad, ahogy az a férfi leugrott?
- Nem - rázta meg elégedetlenül a fejét a gyerek. - Lemaradtam róla, de hallottam, mi történt. Szép tömeg összegyűlik, ha valaki kiugrik az ablakon. Ezért szedtem össze a cuccom, és jöttem át ide. Hogy jó boltot csináljak. Nézze csak meg ezt a vöröset! Remekül illik a vagány kabátjához.
Eve magában csodálta a fiú merészségét, ennek ellenére továbbra is szigorú arckifejezéssel méregette.
- Azért vagány a kabátom, mert én is vagány vagyok, ráadásul hajlandó vagyok megenni az összes kesztyűdet, ha valóban kasmír.
- A címkére kasmírt írtak, és végül is csak az számít - vigyorgott megnyerőén a gyerek. - Ez a vörös remekül fog állni. Kössünk egy jó üzletet.
Eve megrázta a fejét, de a tekintete megakadt egy feketezöld sálon. Ismert valakit, aki talán felvenné.
- Az mennyi? - emelte fel, és meglepve tapasztalta, hogy sokkal puhább, mint amilyennek látszik.
- Hetvenöt. Mocskosul olcsó.
Eve visszadobta, és úgy nézett a gyerekre, hogy az is megértse.
- Rengeteg mocsok van már otthon.
- Hatvanöt.
- Ötven, és ez az utolsó ajánlatom - húzta elő Eve a tárcáját. - Most pedig tűnés a kordonon kívülre, még mielőtt kihúzod a gyufát.
- A vöröset is vegye meg. Ugyan már, hölgyem. Féláron odaadom. Megéri.
- Nem, és ha észreveszem, hogy alkudozás közben a zsebemben turkáltál, megtalállak. Ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek.
A gyerek erre megint elvigyorodott, és összecsukta a bőröndjét.
- Ennyi volt, mese volt. Kellemes ünnepeket, meg minden.
- Neked is - fordult meg Eve, és amikor észrevette, hogy Peabody feléje tart, sietve zsebre gyűrte a sálat.
- Valamit vettél. Vásároltál!
- Nem vásároltam. Az áru, amihez hozzájutottam, vagy lopott, vagy a szürkepiacról származik. Bizonyíték.
- Az ám, a valagam - morzsolgatta Peabody a sál végét amely kilógott Eve zsebéből. - Jó anyag. Mennyibe került? Lehet, hogy én is veszek egyet. Még nem vettem mindenkinek karácsonyi ajándékot. Merre ment a kölyök?
- Peabody!
- A francba. Oké, oké...
További könyvinformáció...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése