- Peabody, szeretnék feltenni egy kislányoknak való kérdést - mondta Eve,
miközben Roarke társaságában a kijárat felé lépdeltek.
- Én még teljes
egészében kislány vagyok.
- Remek. Ha összevesznél a barátoddal, esetleg
nem tetszene neked az egész kapcsolat, vagy ilyesmi, akkor játszogatnál
az ajándékával?
- Erre csak határozott nemmel felelhetek. Ha nagyon
összevesznék vele, még a képébe is vágnám. Egy esetleges szakítás esetén
ejtenék néhány könnycseppet és eldugnám egy fiók mélyére. Ha csak
kicsit balhéztunk össze, akkor pedig eldugnám, amíg jobbra nem fordulnak
a dolgok. De az ember csak akkor viseli a testén a szerelmétől kapott
ajándékot, ha azzal mindenkinek el akar dicsekedni.
- És ezek a
szabályok mennyire vannak kőbe vésve? Mert szerintem a gondolatmeneted
meglehetősen zavaros. Ennek ellenére én is erre a következtetésre
jutottam. Hé - kapta el Roarke karját, mert a férje megrántotta a
nyakláncát, és az óriási, könnycsepp alakú gyémánt, amit egyszer régen
még tőle kapott, kicsusszant az inge alól.
- Csak ellenőriztem. Ezek
szerint még mindig szeretsz.
- De ezt nem úgy hordom, hogy mindenki
lássa - közölte Eve elégedetten.
- De nem is nagyon titkolod.
Eve látta,
hogyan csillog a férje szeme, és figyelmeztetően összevonta a
szemöldökét.
- Meg ne próbálj megcsókolni ennyi ember előtt, mert
leütlek. Gyere, Peabody, beszélgessünk el egy kicsit ezzel a Barryvel
- csúsztatta vissza Eve az inge alá a gyémántot. - Varrjuk el ezt a
szálat. Veled pedig - bökte meg Roarke mellkasát - később majd szeretnék
elbeszélgetni a médiáról.
- Rendelkezésedre állok, amikor csak akarod.
Ez a leghőbb vágyam.
De amint meghallotta, hogy valaki nagyon halkan egy
ír balladát dudorász a háta mögött, lefagyott az arcáról a mosoly.
Mielőtt megfordulhatott volna, egy kar kapta el hátulról a nyakát.
Áthelyezte a testsúlyát, és már majdnem ellentámadásba lendült, amikor a
füle mellett felcsendülő kacagás visszaidézte a dublini sikátorokban
eltöltött gyerekkort.
Majd háttal keményen a falhoz csapódott, és
belenézett egy halott ember nevető szemébe.
- Nem vagy már olyan gyors,
mint hajdanán, igaz, cimbora?
- Talán nem - kapta elő villámgyorsan Eve a
fegyverét, és az ismeretlen torkának szegezte. - Én viszont igen. Lépj
hátra, seggfej, vagy meghalsz.
- Elkéstél - dörmögte Roarke. - Ő már
halott. Mick Connelly, mit keresel itt ahelyett, hogy a pokolban
foglalnád nekem a helyet?
Mick úgy vihogott, mintha nem is szorítanának a
torkához egy lézerpisztolyt.
- Ó, nem lehet csak úgy megölni az
ördögöt, csak akkor, ha ő is akarja. Nem így van? Nem így van, te
csirkefogó?
És Eve elképedve figyelte, hogy a két felnőtt férfi úgy
vigyorog, mint két komplett idióta.
- Nyugodj meg, kedvesem - fogta meg
Eve fegyvert markoló kezét Roarke, és gyengéden a föld felé fordította a
veszélyes szerszámot. - Ez a randa gazember tulajdonképpen nem más,
mint egy régi barát.
- Pontosan az vagyok. Egy régi barát. Csak nem női
testőrt fogadtál magad mellé?
- Rendőrt - vigyorodott el szélesen
Roarke.
- Jééézus - lépett hátra kuncogva Mick, miközben játékosan
megveregette Roarke arcát. - Régebben nem barátkoztál ilyen szorosan a
jelvényesekkel.
- Most is csak vele. Ugyanis a feleségem.
Mick a szívére szorította a kezét.
- Nem is kell lelőnie. Elég, ha
megvárja, amíg elvisz a megrázkódtatás. Persze, már hallottam róla.
Roarke-ról sokfelé hallhat az ember. De igazán sohasem hittem el –
hajolt meg udvariasan, miközben Eve visszatolta a fegyverét a tokjába,
majd mielőtt védekezhetett volna, el kellett szenvednie egy kézcsókot. -
Nagyon örülök, hogy találkoztunk, hölgyem. Ennél nagyobb boldogságot el
sem tudnék képzelni. Michael Connelly a becsületes nevem, de a
barátaim, melyek közé remélem, önt is sorolhatom, szólíthatnak Micknek.
Réges-régen a férje és én nagyon jó pajtások voltunk. És nagyon rosszak
is.
- Dallas. Dallas hadnagy - de felengedett, mert a nyári faleveleket
idéző zöld szem rákacsintott. - Eve.
- Remélem, megbocsátod az...
Megbocsátod, hogy ilyen hevesen üdvözöltem az én régi cimborámat, de az
izgatottság ezt hozta ki belőlem.
- Az ő nyaka, nem az enyém. Mennem
kell – fordult Roarke felé Eve, majd Mick felé nyújtotta a kezét, de a
mozdulat inkább kézfogásra ösztönzött, mintsem csókra. - Örülök, hogy találkoztunk.
- Szintúgy. És remélem, a
jövőben még fogunk is.
- Persze. Szia - köszönt el Roarke-tól Eve, majd
odaintett a szájtátva bámuló Peabodynak, és megindult az ajtó felé...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése