Az öltöző ismerős, verejték- és szappanszagtól, valamint olcsó aftershave-től terhes levegőjében Eve bekötötte a fekete kincstári cipőfűzőjét. Mindig is gyűlölte az egyenruhát, de a szabály az szabály. Egy pillanatra begörbítette a lábujját, majd felállt a padról, az egyensapka után nyúlt, és a tükör felé fordulva előírásszerűen a fejére illesztette.
Látta a tizenkét évvel fiatalabb önmagát, ahogy spenótzöld füllel, büszkén kitűzött, csillogó jelvénnyel, de ugyanebben az ezerszer elátkozott, merev, fekete cipőben áll a tükör előtt.
Már akkor sem volt benne kétely. Nyomozó akart lenni, és az is lett belőle. Akkor még elképzelni sem tudta, csak sejtette, mi mindent fog látni, tapasztalni és tanulni az évek során. Mit fog átélni, és mivel kell majd együtt élnie.
Abban a pillanatban, amikor alig hat héttel azután, hogy kikerült az akadémiáról, azon a tikkasztó, szeptember végi napon belépett a Murray Street 258. szám 303-as lakásába.
Eszébe jutott a félelem rezes íze, melyet a torkában érzett, és most is maga előtt látta a rettenet vörös ködét.
Mit tenne most másképp? Most, hogy tapasztalt nyomozó vált belőle? Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Sőt arra sem, hogy miért tette fel magának.
Végezte a munkáját. Éppen úgy, ahogy bármelyik másik nyomozó végezte volna.
Hallotta, hogy nyílik az öltöző ajtaja, ellépett a tükör elől, becsukta a szekrényét, és amikor megfordult, megpillantotta a férjét.
Hiába is kérte, hogy ne forgassa fel miatta a napirendjét, Roarke, mint oly sokszor, most is a saját feje után ment. Eve-et megnyugtatta a látványa. Félrelökte a kérdést, melyre nem talált választ, és háttérbe szorította a múltat, miközben azt kívánta, bárcsak örökre elfelejthetné.
Roarke rámosolygott – gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű az öltönyében és csaknem vállig érő, csillogó hajával.
Eve jól ismerte csodaszép arca minden egyes dombját és völgyét, és a magas, nyúlánk test izmait. Ennek ellenére éppen úgy kifutott az erő a lábából, mint amikor először találkoztak.
– Tetszenek az egyenruhás nők – szólalt meg enyhe ír tájszólással Roarke.
– A cipő maga a rémálom. Mondtam, hogy ne gyere el. Ez csak formaság.
– Annál azért sokkal több, hadnagy, és a világért sem hagynám ki. Ilyenkor eszembe jut, hogy hosszú évekig csak menekültem a rendőrök elől, és nem is feltételeztem, milyen vonzó lehet egy egyenruhás nő, de az is lehet, hogy ez csak a feleségemre vonatkozik. A nyomozómra – lépett előre, és hüvelykujjával megcirógatta Eve állán a gödröcskét, majd finoman megcsókolta, és a szemébe nézett – Mi a baj?
– Hagyjuk. A munka. Előkerült valami.
Roarke viszont azt is észrevette a feleségén, ami másnak elkerülte a figyelmét.
– Új ügyet kaptál?
– Nem egészen. Még nem jutott rá időm, hogy magamnak követeljem. Örülök, hogy mégis eljöttél. Nem tart majd sokáig. Legfeljebb nem vásárolsz meg néhány harmadik világbeli országot, miközben a polgármester unalmas beszédét hallgatod.
– Így is megéri – tartotta még egy pillanatig a felesége arcán a kezét Roarke. – Ezek szerint később mesélsz róla.
– Igen. – Valóban elmesélem, gondolta Eve. Képes vagyok rá.
A férjével is egy szertartáson találkozott először, csakhogy ott egy meggyilkolt nőt búcsúztattak, akinek az ügyében ő vezette a nyomozást, és homályos múltja, valamint gyanús jelene miatt Roarke, akit az arca bukott angyalhoz tett hasonlóvá, és több pénz és hatalom fölött rendelkezett, mint maga az ördög, előkelő helyet
foglalt el a gyanúsítottak névsorában.
Most viszont az övé. Csak az övé.
Megfogta a férje kezét, és tenyerében érezte a jegygyűrű ismerős formáját.
– Hosszú történet
– Nem baj, van elég időnk. ...
További könyvinformáció... 
