- ... Felhívtam a labort, de csak a "Jingle Bell Rock"-ot tudtam meghallgatni, és azóta egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a dallamot.
A macska otthagyta Summersetet, és Eve ölébe ugrott, majd dagasztani kezdte a combját.
- Nálad is próbálkozik - intett Roarke a poharával. - A süteményt akarja, de nálam vagy Summersetnél nem jutott semmire.
- Felejtsd el az édességet, Pufi - emelte Eve a macskát az arca elé, hogy az orruk csaknem összeért. - Viszont neked is hoztam valamit - tette le, majd felállt, odament a fához, és amikor visszatért, egy doboz volt a kezében.
Egy macskákhoz méretezett agancsot és egy játékegeret vett elő belőle.
- Galahad túl büszke ahhoz, hogy felvegye, az ostoba játékokhoz pedig túl lusta - tiltakozott Summerset.
Eve felhorkant.
- Macskamenta - lengette meg Galahad orra előtt az egeret. - Aha, jól csinálod - folytatta, amikor a macska a hátsó lábára állt, és mellső mancsával megragadta a játékot. - Ez a macskák Zeusa.
Miközben Galahad elbűvölten pofozta új játékát, Eve óvatosan a fejére helyezte az agancsot.
- Oké, tényleg nagyon ostobán festesz benne, szóval ez az egész csak a ma estére szól. Mi, emberek mindig szeretünk kiszúrni az állatokkal.
- Vajon megpróbálja megenni - találgatta Roarke -, vagy inkább szeretkezik vele?
- Erre még csak gondolni sem akarok. De legalább már nem a sütemény jár a fejében - ült vissza Eve a helyére, majd Roarke ölébe tette a lábát, és amikor a férje szórakozottan végigsimított a vádliján, Summerset hirtelen úgy érezte, mennie kell.
- Készítettem egy egyszerű vacsorát. Én majd az egyik barátomnál eszek a városban.
Magának vannak barátai?, bukott ki csaknem a kérdés Eve-ből, de Roarke még idejében megszorította a bokáját.
- Ott lesz a konyhában.
- Jó szórakozást.
- Meglesz. Nektek is - szorította meg ismét a felesége bokáját Roarke.
- Izé, aha. Kellemes karácsonyt.
Amikor kettesben maradtak, Eve megrántotta Roarke karját.
- Nem higgadnál le? Épp mondani akartam.
- Nagyon jól tudom, hogy mit akartál mondani, de azt szeretném, hogy most egy napra béke és nyugalom költözzön a házba.
(...)
Később, Roarke biztatására, kinyitotta az egyik dobozt. Ezt azért kapod, hogy jól érezd magad, magyarázta a férje. Eve el sem tudta képzelni, hogyan érezhetné rosszul magát egy erdőzöld kasmírköntösben.
A tűz mellett vacsoráztak, és pezsgővel öblítették le az egyszerű homárt, amelyet Summerset készített. Amikor Roarke a nyomozásról kérdezte a feleségét, Eve a fejét rázta. Arra gondolt, joguk van egy éjszakára kizárni a világukból a vért és a halált. Abból a világból, amelyben törökülésben ülnek a karácsonyfa alatt, akár a gyerekek, és egyre csak tépkedik a dobozokról a színes csomagolópapírt.
- Roarke szerint a világ? - olvasta le Eve az egyik diszk címkéjét.
- Feeney segített megcsinálni. Oké, javarészt Feeney csinálta, de az én ötletem volt. A holovetítő és a számítógép is le tudja játszani.
Eve vett még egy süteményt. Már csaknem rosszul lett a sok cukortól, de hát mi másra való a karácsony?
- Személyre szabott játék. A semmiből kell indulni. A játékosnak kezdetben nincs semmije. Pénzt kell keresni, majd céget és országot alapítani, építkezni, háborúzni. Sok játékos közül választhatsz, mindnyájan szerepelünk benne. Többen is játszhatják egyszerre. Le kell győzni az ellenfeleket. A játékos beszélgethet a többiekkel, kereskedhet, de lophat is. Viszont nagyon kell vigyáznia a csapdákkal, mert könnyen nincstelenül, összetörve végezheti, vagy az ellenség karmai között. A cél, hogy meghódítsa az egész világegyetemet. Nagyon jó a grafikája.
- Benne vagy?
- Aha.
- Hogyan veszíthetek?
- Nagyon nehéz játék. Feeney hetekig gyakorolt vele, mégsem tudott a tizenkettedik szintnél feljebb jutni. Eléggé megviselte a dolog. Mellesleg arra gondoltam, hogy ha már a való életben sohasem lopsz, legalább a virtuális térben kipróbálhatod, hogy milyen érzés. De a legszebb ajándék az, hogy van valakim, aki szeret - hajolt előre Roarke, és megcsókolta a feleségét. - Köszönöm. Most te jössz.
- Már milliónyi dobozt kinyitottam.
- Mindjárt vége. Ezt nézd meg.
Eve letépte a szalagot, és Roarke nyaka köré fonta. A dobozban egy ezüstnyelű nagyítót talált.
- Hagyomány - magyarázta Roarke. - Mit ér egy detektív nagyító nélkül?
- Ez nagyszerű! - emelte fel Eve a kezét, és nézegetni kezdte a nagyítóval, majd elvigyorodott, közelebb húzódott Roarke-hoz, és őt is megnézte. - Jesszusom, így még csinosabb vagy - fordította a hortyogó macska felé. - Köszönöm.
Amikor Roarke ujjával a szája felé bökött, Eve úgy tett, mintha csak nehezen akarná teljesíteni a kérését, de végül mégiscsak megcsókolta.
- A változatosság kedvéért te is bonts ki egyet - nyomott Eve egy dobozt a férje kezébe, miközben a nagyítóval játszadozott. - Ha gyerekkoromban lett volna egy ilyenem, őrületbe kergetem az embereket.
- Mindenesetre sokkal hasznosabb, mint a legtöbb játék - pillantott fel Roarke, és látta, hogy Eve ismét őt vizsgálja a nagyítóval, mire meghajolt feléje. - Lássuk, mit kaptam.
Kinyitotta a dobozt, és óvatosan kiemelte belőle az antik zsebórát.
- Eve, ez csodálatosan gyönyörű.
- Ez is régi. Tudom, mennyire szereted a régi tárgyakat, és úgy gondoltam, kiteheted a polcra a többi ódon cucc közé. Gravíroztattam - tette hozzá, amikor Roarke felpattintotta a fedelét -, de szerintem...
- "Megáll az idő" - olvasta el halkan Roarke, majd Eve felé fordította elbűvölő, kék szemét, és csak nézte.
- Úgy érzem, valóban megáll - fogta meg a férje kezét. - Aha, megáll.
Roarke közelebb húzta magához, és megcsókolta a nyakát, az arcát, és amikor végzett, akkor sem engedte el.
- Igazi kincs. Akárcsak te.
- Ez nagyon jó - suttogta Eve. Nem a tárgyak, tette hozzá gondolatban, és tudta, hogy Roarke pontosan érti. Nem a tárgyak, hanem maga az ajándékozás. - Szeretlek. Végre tudom, milyen a szerelem.
Roarke felnevetett, újra megcsókolta, majd elengedte.
- Még egy hátravan.
Biztosan megint valami ékszer, merengett Eve az apró csomag láttán. Ez az ember egyszerűen imádja teleaggatni csillogó vacakokkal. Viszont amikor kinyitotta a dobozt, először arra gondolt, hogy nem egyszerűen csak csillog. Csaknem megvakult a ragyogástól.
Egy pár gyémánt fülbevalót kapott. A három kerek kő virágszirmot formáló gyémántkoszorún függött.
- A mindenit! - nyögte Eve. Amikor Roarke csak mosolygott, hirtelen megértette. - Big Jack gyémántjai, a Negyvenhetedik utcai ékszerrablásból. Mindössze ennyit találtak meg.
- Ezt is csak közel ötven év után.
- Ezeket elkobozták.
- Nem loptam el - nevetett fel, és a magasba tartotta a játékdiszket. - Emlékszel? Manapság már csak a virtuális térben bűnözök. Teljesen törvényes csatornákon keresztül jutottam hozzá. Megérdemelte, hogy újra napvilágra kerüljön. Megérdemelt téged. Nélküled nem más, csak játékszer. Nélküled, hadnagy, nem karácsony a karácsony.
Eve-et nagyon megérintették Roarke szavai.
- Hadd nézzem csak! - vizsgálta meg nagyítójával az ékszert. - Gyönyörű.
- Azt hinné az ember, hogy egy kitüntetés.
- Sokkal fényesebb, mint a testület által osztogatott kitüntetések - próbálta fel Eve, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez Roarke-nak.
- Illik hozzád.
- Az efféle csecsebecsék mindenkin megteszik a kellő hatást - de szorosan magához ölelte a férjét. - Az jelenti benne a legtöbbet, hogy tudom, honnan származik, és hová került. Én... - húzódott el hirtelen, kerekre tágult szemmel. - Az egész kollekciót megvetted, igaz?
Roarke félrehajtotta a fejét.
- És még azt mondják, nem vagy mohó.
- Én nem is, ellentétben veled. Az egészet megvetted. Tudom.
Roarke végigsimított a gödröcskén Eve álla alatt.
- Azt hiszem, innunk kellene még egy kis pezsgőt. Szemmel láthatóan túlságosan kijózanodtál.
Eve folytatni akarta, de meggondolta magát. Roarke arra költi a pénzét, amire akarja. Ráadásul egy dologban igaza volt. Big Jack gyémántjai többet érdemelnek egy hivatali széfnél.
- Maradt még egy doboz a fa alatt - állt fel Roarke. - Az, amit akkor tettél oda, amikor hazajöttél.
- Ó. Persze - kapta fel a fejét Eve, mert abban reménykedett, hogy Roarke megfeledkezik róla. - Izé... Nem nagy dolog.
- Mohó vagyok, nem emlékszel? Add ide.
- Persze, máris adom - nyújtotta ki Eve a kezét, és Roarke ölébe dobta a csomagot. - Hozom a pezsgőt.
Ám mielőtt elindulhatott volna, Roarke megragadta a karját.
- Maradj itt, amíg kibontom - tépte le a selyempapírt, és elakadt a lélegzete. - Ó.
- Azt mondtad, szeretnél rólam egy fiatalkori képet.
- Ó - ismételte meg Roarke, és Eve mélyen elpirult az arckifejezése láttán. - Hadd nézzelek - vándorolt a tekintete a képről a feleségére, majd vissza, miközben megtelt szeretettel. Eve-nek elszorult a torka.
- Valahol megtaláltam, és vettem hozzá egy keretet.
- Mikor készült?
- Amikor felvettek a rendőrakadémiára. Volt ott egy lány, aki állandóan fényképezett. Itt éppen tanulni próbáltam, amikor...
- A hajad.
Eve egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A képen egy asztalnál ült, körülötte különböző diszkek. Szürke, akadémiai pólót viselt, hosszú haját lófarokba kötötte.
- Aha, akkoriban megnövesztettem. Azt hittem, sokkal kevesebb vele a vesződség, mert ha zavar, egyszerűen hátrakötöm. Aztán amikor a közelharcot gyakoroltuk, az edzőm megfogta, es lerántott a földre. Akkor levágattam.
- Már akkor is olyan volt a tekinteted, mint egy igazi nyomozónak. Alig voltál idősebb, mint egy gyerek, és már akkor is tudtad.
- Csak annyit tudtam, hogy ha a szobatársnőm nem viszi az arcomból a fényképezőgépet, hogy végre tanulhassak szétrúgom a seggét.
Roarke felnevetett, kézen fogta a feleségét, de a tekintetét meg most sem vette le a képről.
- Mi történt vele?
- Nagyjából egy hónapig bírta, utána lemorzsolódott. Nem volt semmi baj vele, mindössze nem volt...
- Nem volt nyomozónak való - fejezte be Roarke a mondatot. - Köszönöm. Pontosan erre vágytam.
Eve a férje vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy a karácsonyfa színes fényei elszédítsék. Kinek kell még ezek után pezsgő?
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket
és
Boldog Új Évet!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése