- Te itt laksz?
Nixie álmosan elmotyogott kérdése kizökkentette Eve-et a gondolatai közül.
- Aha.
- A kastélyban?
- Ez nem kastély - oké, lehet, hogy valóban annak látszik, ismerte el magában Eve. A hatalmas épület kövei, a kiugró párkányok és a tornyok valósággal ragyogtak a hajnali napsütésben. A park zöld füve és a fák törzse csillogott.
- Nagyon nagy ház.
- Ez egy fantasztikus ház - tette hozzá Peabody, és Nixie-re mosolygott. - Rengeteg szoba van benne, egy csomó faliképernyő és játék. Még egy úszómedence is.
- A házban?
- Aha. Tudsz úszni?
- Apu megtanított minket. Karácsony után egy héttel elmegyünk vakációzni Miamiba, az óceán partjára. A szállodában lesz egy medence, és... - hallgatott el hirtelen Nixie...
(...)
- Gyere.
Abban a pillanatban, ahogy Nixie keze után nyúlt, kinyílt a ház ajtaja, és Roarke lépett ki rajta. Nixie ujjai úgy kulcsolódtak Eve-ére, mint megannyi drótdarab.
- Ő a herceg? - suttogta a kislány.
Mivel a ház úgy fest, mint egy kastély, Eve feltételezte magában, hogy az építője csakis herceghez hasonlíthat. Magas és sudár, sötét és káprázatos. Az arcát keretező, fekete haj látványára minden nőben megmozdult valami. Erős, éles csontok, telt, határozott ajkak, és vakítóan kék szempár.
- Roarke a neve - felelt Eve. - Csak egy fickó.
Persze ez hazugság volt. Roarke-ot nem lehetett úgy jellemezni, hogy csak. Viszont Roarke az övé volt.
- Hadnagy - lépdelt le Roarke a lépcsőn, és hangjában ott csengett egész Írország. - Nyomozó - guggolt le. Eve észrevette, hogy amikor Nixie szemébe nézett, egyáltalán nem mosolygott.
Roarke egy csinos, sápadt kislányt látott maga előtt, akinek vér száradt gyönyörű, szőke haján, halványkék szeme alá pedig sötét karikát rajzolt a bánat és a kimerültség.
- Te csak Nixie lehetsz. Az én nevem Roarke. Nagyon sajnálom, hogy ilyen rettenetes körülmények között kell megismerkednünk. (...) Nem jössz beljebb?
Nixie rángatni kezdte Eve kezét, és egészen addig folytatta, amíg a hadnagy le nem hajolt hozzá.
- Mit akarsz?
- Miért beszél ilyen furcsán?
- Mert nem itt született.
- A tenger túlpartján, Írországban születtem - mosolyodott el Roarke, igaz, csak halványan. - Mindig is lesz egy kis akcentusom - terelte be Roarke a tágas előtérbe a társaságot, ahol Summerset állt. A lába előtt egy kövér macska terpeszkedett. - Nixie, Summerset - mutatta be Roarke. - Ő vezeti a házat. Az idő nagy részében ő fog rád vigyázni.
- Nem ismerem - pislogott Summersetre Nixie, miközben szorosan Eve lábához bújt.
- Én viszont igen - és Eve visszanyelte az ajkára toluló, epés megjegyzést. - Minden oké vele.
- Isten hozott nálunk, Nixie kisasszony - akárcsak Roarke, Summerset arca is komoly maradt. Eve nagyra értékelte, hogy nem mosolyognak ijedten, mint a legtöbb felnőtt, amikor egy védtelen gyerekhez beszél. - Megmutassam a szobát, ahol aludni fogsz?
- Nem is tudom...
Summerset lenyúlt, és felvette a macskát.
- Talán először szeretnél enni valamit. Galahad szívesen elkísér.
- Nekünk is volt egy macskánk, de megöregedett, és meghalt. Legközelebb kiscicát veszünk...
- Galahad örömmel lesz a barátod - tette le Summerset a macskát, és megvárta, amíg Nixie összeszedte a bátorságát, elengedte Eve kezét, és közelebb lépett. Amikor a macska a lábához dörgölte a fejét, még halványan el is mosolyodott. Majd leült a földre, és az állat selymes szőrébe temette az arcát.
- Nagyon köszönöm - súgta oda a férjének Eve. - Tudom, hogy mekkora szívességet kértem.
- Semmiség - és Roarke látta, hogy Eve ruhája is véres. Halványan még a halál szagát is érezte rajta. - Később majd megbeszéljük...
További könyvinformáció...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése