Mámoros halál - részlet

Részlet a 1. fejezetből:

- Jó zsaru vagyok.
- Tudom. Az egyetlen, akinek a képességeit valóban elismerem. Miféle furcsa fintora a sorsnak, hogy pont a törvény elkötelezett szolgájába szerettem bele?
- Számomra még különösebb, hogy olyasvalakivel kötöttem össze az életem, aki puszta szeszélyből bolygókat ad és vesz.
- Összeházasodtunk - nevetett fel Roarke, és az orrát Eve tarkójához dörzsölte. - Gyerünk, mondd ki: összeházasodtunk. Nem fog a szó a torkodon akadni. 
   - Tudom, hogy mit csináltunk - és Eve nyugalmat kényszerítve magára nekidőlt Roarke-nak. - De hagyd, hadd éljek együtt a gondolattal még egy darabig. Szeretek itt lenni, mindentől távol, csak veled. 
   - Akkor felteszem, boldog vagy, hogy rád kényszerítettem három hét szabadságot. 
   - Nem kényszerítettél rám semmit. 
   - Ezzel vitába kell szállnom - harapott bele Roarke a fülcimpájába. - Erőszakoskodnom kellett veled - siklott a keze Eve mellére. - Könyörögtem. 
   Eve felhorkant. 
   - Te soha nem könyörögsz semmiért. De az lehet, hogy valóban vitatkoztál. Nem voltam szabadságon három hétig egyfolytában... még soha az életben. 
   Roarke emlékeztetni akarta, hogy a pontos megfogalmazás így hangzana: eddig. Hiszen Eve életében alig múlt el úgy huszonnégy óra, hogy ne üldözte volna a bűnt. 
   - Miért ne lehetne belőle négy? 
   - Roarke... 
   Roarke kuncogni kezdett. 
   - Csak próbára tettelek. Idd meg a pezsgőd. Még nem rúgtál be eléggé ahhoz, amit tervezek. 
   - Valóban? - ugrott meg Eve pulzusa, és a feje is megszédült. - És mit tervezel? 
   - Elveszne a szavak között - döntött Roarke. - Mondjuk úgy, hogy le akarlak kötni az ittlétünk utolsó negyvennyolc órájára.
   - Negyvennyolc órára? - hajtotta le Eve utolsó cseppig az italát. - Hát mikor indulunk vissza?
   - Most nincs idő... - és dühösen elhallgatott, amikor a csengő félbeszakította. - Megmondtam a személyzetnek, hogy ne zavarjanak. Várj meg itt - igazította el Eve köntösét, amit csak pár pillanattal korábban kezdett lefejteni róla. - Bárki is jött, el fogom küldeni. Méghozzá jó messzire. 
   - Ha már úgyis felálltál, hozz még egy üveggel - töltötte ki Eve vigyorogva az utolsó csepp pezsgőt. - Ezt valaki már megitta. 
   Roarke mulatva vágott át a hatalmas nappali puha szőnyegén. Itt akarja kezdeni, döntötte el magában, a süppedős padlón, miközben a jeges űrből rájuk ragyognak a fényes csillagok. Kivett egy hosszú szál liliomot egy porcelánvázából, és elképzelte, milyen gyönyörben részesíti vele Eve-t. 
   Mosolyogva fordult az előcsarnok felé, és a csillogó falak között átsietett a márvány lépcsőházon. Felkattintotta a kitekintőernyőt, és magában már elhatározta, hogy elküldi a szobapincért a fenébe, mert meg merte zavarni. 
   Legnagyobb meglepetésére az egyik legjobb mérnökének az arcát látta meg maga előtt. 
- Carter? Valami baj van? 
   Carter megdörzsölte halottsápadt, izzadó arcát. 
   - Uram, attól tartok, hogy igen. Beszélnem kell önnel. Kérem. 
   - Rendben. Csak egy pillanat - sóhajtott fel Roarke, miközben lekapcsolta a képernyőt és kinyitotta az ajtót. Carter fiatal volt a beosztásához képest, húszas éveinek a közepén járt, de zseninek számított a tervezés és a kivitelezés terén. Ha valóban baj történt valahol az építkezésen, akkor legjobb lesz, ha azonnal megbeszélik. 
   - A szalon siklójárdájáról van szó? - kérdezte Roarke ajtónyitás közben. - Azt hittem, azt a gubancot már megoldotta. 
   - Nem... vagyis úgy értem, igen, uram. Megoldottam. Már tökéletesen üzemel.
   Amikor Roarke rádöbbent, hogy az előtte álló ember reszket, elfeledkezett a bosszúságáról. 
   - Baleset történt? - ragadta meg Carter karját, majd bevezette a nappaliba, és leültette az egyik fotelbe. - Megsérült valaki? 
   - Nem tudom... mármint azt nem tudom, baleset volt-e? - pislogott Carter üveges szemekkel. - Miss. Madam. Hadnagy - mondta, amikor belépett Eve. Próbált felállni, de erőtlenül lerogyott a fotelbe, amikor Eve visszalökte a fotelbe. 
   - Sokkot kapott - kapcsolt gyorsan Eve. – Próbálkozz nála azzal a flancos brandyvel, amiből tartasz itt is egy palacknyit - guggolt le, hogy a feje egy vonalba kerüljön a vendégével. - Ugye Carter a neve? Igya meg, de lassan. 
   - Én... - és az arca olyan lett, akár a viasz. - Azt hiszem, el fogok... 
   Mielőtt befejezhette volna, Eve a térdei közé nyomta a fejét. 
   - Lélegezzen. Ne törődjön mással, csak azzal, hogy lélegezzen. Add már azt a brandyt, Roarke - nyújtotta feléje a kezét, és Roarke már adta is a poharat. 
   - Térjen magához, Carter - ült le Roarke, és a háta mögé igazított egy párnát. - Igyon. 
   - Igen, hadnagy. 
   - Az Isten szerelmére, a sírba tesz ezzel az hadnagyozással. 
   Akár az italtól, akár a szégyentől, de némi szín költözött Carter arcára. Bólintott, kortyolt az italból, és sóhajtott egyet. 
   - Elnézést. Azt hiszem, már oké vagyok. Egyenesen ide jöttem. Nem tudom, egyedül... Nem tudom, mi mást tehettem volna - temette tenyerébe az arcát, mint egy kiskölyök, aki belenézett egy horrorvideóba. Kapkodva szedte a levegőt, és gyorsan kimondta, mi történt: - Drew-ról van szó. Drew Mathiasról, a szobatársamról...

További könyvinformáció...
Share:

1 megjegyzés:

  1. Na neeee! :D Annyira belezuhantam az olvasásba, hogy néztem, miért nincs tovább. :D
    Sürgősen olvasnom kell tovább! :D

    VálaszTörlés

„Van egy holttestünk, amely úgy néz ki, mint az egyik nyomozó, egy ház tele hollywoodi hírességekkel, és egy médiagépezet, ami úgy fogja felfalni az egészet, mintha csokoládé lenne.”
#34 Halálos híresség

Megjelent:

Népszerű bejegyzés

Archívum